Most még nagyon úgy fest,
 hogy a kifeszített Golgotai csönd
 karóira balga-mélán kitűzzük fejeinket.
 Az Alkony vérvörösen izzó karavánja
 mintha elkergetni vágyná
 a balzsamos tenger felől
 a döjfös ezüstszín-csillagok milliárdjait.
 
Az aranyló homokdűnék valósággal
 még égetve perzselik bőrünket;
 látszatok mikrokozmoszát
 most még oly jó átérezni;
 a Mindenség egy aprócska,
 értékesebb , halhatatlan szeletét
 őrizzük híven-hűséggel
 arany-szíveink mélységeiben,
ahova csak mi ketten férhetünk.

- Az évek cicomái tán mit se érnek!
 A Lét - előbb-utóbb -,
csak rendes tesz a maga módján.
 A változással úgymond nem is
 volna különösebb baj,
 ha nem maradna hűséges barátként
 nyomában a szándék, és kétség,
 hogy vajon mások mit gondolnak
 a fizikális-lelki kiegyensúlyozottságunk
 tartósnak becézett állapotáról?!

 - Nincs szükség hódításra, ahhoz,
 hogy a szívdobbanások megtalálják
 hozzánk az utat; a benső Én
 liftaknáiban dédelgetni illik
 az árván hagyott, vacogó gyermeki ént,
 mely az abszolút felnőttek
 táborától rendre megkülönböztet.

- Odakint még csőrlős tülekedés,
 nyomakodás, helyezkedés
 érzékelhető a Lét minden posztján:
 nincs rájuk igazán szükség,
 mert ami igazán fontos,
 már bennünk van,
 mert megteremtetett a Jóság!
A befalazott ösztön-vágyainkat
 ne árulhassuk el sohasem.

 S bár a szabadnak született akaratok
 sokadszor összekúszálódnak érdek,
 vagy manipuláció manapság
 már egyre megy; a tudat,
 hogy a megtörtént dolgokon
 nem lehet változtatni sokadszor
 kikezdi a perifériák határvonalait is.
 Tudjuk: Idők hullámos,
 vad vízén csakis egymásra számítva,
 egymásba kapaszkodva,
 foggal-körömmel átkelhetünk
 a túlsó, ismeretlen partra...