Úgy érezte magát, mint akit irdatlanul nagy erővel fejbevertek, és amikor hellyel-közzel magához tért, még egy hatalmas ütést mértek ezer sebből vérző szívére.
Kóvályogtak rendezetlen gondolatai. Mintha már nem a nehéz, szégyenletes, kiábrándító valóságban lenne, sokkal inkább egy olyan átmeneti köztes helyen, ahol a legtöbb átutazó csak megszáll egy-két napra, és aztán tovább bolyong.
– Szakítok veled Balázs! – nyíltan a szemébe mondta.
– De hát… miért…? Megbántottalak? Nem voltam jó hozzád? Nem próbáltalak meg boldoggá tenni?! Nem értem! – hallotta naiv, gyerekes könyörgő mondatait.
Felismerte a tényt, hogy ezek már korántsem illenek egy negyvenes éveiben járó felelősségteljes, talpig rendes, filozofáló, több egyetemet is elvégzett emberhez. Inkább egy kisgyerek könyörgéseire hasonlítottak, aki most elvesztette pótanyát.
– Kérlek ne gyerekeskedj! Semmivel sem tudsz meggyőzni, hogy maradjak! Mindketten felnőtt emberek vagyunk! Meggondoltan is le lehet az ilyesmit rendezni! – a barátnő minden szava arról árulkodott, hogy valójában kiderítse, hogy mennyi lesz az a bizonyos haszon, amit majd azért kaphat, mert kiszállt egy eleve bukásra ítélt kapcsolatból.
– Ne haragudj, hogy megkérdezem… de szerettél engem valaha is…? – Most rajta volt a sor, hogy kíméletlen őszinteséggel kérdőre vonja kedvesét.
– Azt mondanám, hogy amikor megismerkedtünk rejtélyes és titokzatos voltál, csak később lettél totálisan unalmas! – szavai egyszerre öltek, és égettek a lélek bonyolult mélységeiben.
Már régóta tudta, hogy azon kivételes szerencsések táborába tartozik, akiket a legtöbb fantasztikus, modern nő csupán csak trófeának, vagy ugródeszkának használ, hogy saját önző, vagy kisstílű céljait elérje.
A férfi ezen elgondolkozott, és látszódott rajta, hogy minden egyes szót megemészt. Érzelmeivel harcolt, és viaskodott egyszerre. Tudta ezt a barátnője is, aki kicsinyes elégtételféleséget érezhetett, amikor kimondta saját meggyőződését.
– Akkor hát… ennyi volt… – mondta ki jó hosszú idő után. – Már semmi nincs, amit valaha egymás iránt éreztünk…
– Szívem! Ne csacsiskodj! Normálisan is el lehet válni! – a nőn érződött, mintha magában kicsit megszánta volna azt a csupaszív, ugyanakkor világ életében kissé szerencsétlenkedő embert, akivel kapcsolatot tartott fenn. Most mintha maga is átfordult volna vigasztalásba, békülékenyebb hangnemre váltott.
A bevetett ágyon hagyta a csomagjait; leült, és keresztbe rakta hosszú, karcsú lábait, mintha provokálni akarná titokban a férfi egoját.
– Ami azt illeti van valakim! Nagyon jóképű, és rendesen bánik velem! Te is egészen biztosan azonnal megkedvelnéd, ha egyszer-egyszer a változatosság kedvéért kimozdulnál a könyveid, meg a bagolyvárad mögül. Miért nem próbálsz meg egy kicsit élni, mint a többi normális ember?! – szavai könyörtelen sebeket ütöttek Balázs érzékeny lelkiismertében. Gyakorta előfordult, míg együtt voltak, hogy a férfi a legváratlanabb szituációkban is képes volt őszintén, színlelés nélkül könnyezni, és egyáltalán nem értette azokat, akik azt vallották, hogy egy férfinak szigorúan tilos kimutatnia érzelmeit. Vagy hogy reggelente bevitte a reggelit a hálószobába, és gyönyörködve nézte, amint kedvese arcán foltot hagy a vajas dzsemes lekvár.
– Emberek volnánk az ég szerelmére, nem robotok! – vallotta.
– Bocsáss meg, de nem hallod önmagadat? Tehát, már megbocsáss, de szerinted én nem tartozom az ún. normális emberek társáságba? – kérdezett vissza, és ezúttal szilárd bátorságot próbált meg magára erőltetni.
– Ne hisztizz, és ne gondold azt, hogy majd megenyhülök, csak mert látom, hogy mennyire megjátszod itt nekem a szenvedőt! Ne felejts el, hogy én is jártam színitanodába akár csak te! Pontosan ismerem a manipuláció minden csínját-bínját. Azt próbáltam meg elmagyarázni, ha ugyan figyeltél volna a szavaimra, hogy te egész kapcsolatunk alatt még csak egy fikarcnyit sem változtál, míg én szerettem volna beindítani a karrieremet, vagy egy közepesen jól működő, kisebbfajta vállalkozást.
– Oh! Már értem! – fonta keresztbe maga előtt karját. – Szóval úgy érzed, hogy elhanyagoltalak, vagy nem becsültelek meg annyira, hogy a saját terveidet, és álmaidat valóra váltsd?! Így van?! – mindig viszolygott a szemkontaktustól, pedig ez volna a kommunikáció elsődleges alapja.
– Igen… – felelte alig hallhatóan.
– Ha így érzed, akkor ezt őszintén sajnálom! De egyszerűen nem értem, hogy akkor miért ragaszkodtál ehhez a kapcsolathoz, ha ennyire hajtott a vágy a kiteljesedésre? Fel nem foghatom! – mennyezetre emelte súlyos sóhajok közepette tekintetét.
– Azért mert azt hajtogattam magamnak, hogy a dolgaink majd idővel megváltoznak! Lesz egy-két gyerek, és míg rendes családdá válunk kicsit magunk is kiteljesedhetünk! Már ha érted, hogy mire gondolok? – most úgy tűnt, hogy a nő került fölényhelyzetbe, és saját fölényeskedő trónusán felülről tekint le egykori barátjára.
– Szóval szerinted az én hibám, hogy nem születtek gyerekeink? Vagy hogy így éltünk?!
– Azt nem mondtam! – durcáskodott. – Csak azt, hogy… miért nem próbáltál megváltozni… – végre kimondta, amit már régen ki kellett volna mondania, csak tartott attól, hogy a férfi azonnal elutasítaná, mert nem értené.
– Ne haragudj, de nem értelek! Úgy viselkedsz, mint a változó időjárás! Egyszer gyöngéd vagy, vajra lehetne kenni, más alkalommal pedig teljesen kivetkőzöl magadból! Te is tudod, hogy megpróbáltam megváltozni, de vagy százszor elmagyaráztam, hogy rá kellett jönnöm, hogy az az ember, akit szerettél volna magam helyett, már nem én lettem volna!
– Jaj, ugyan már! Ez csak üres kifogás! Ezt te is tudod! Valld csak be, hogy totálisan berezeltél az élettől, és ettől vagy úgy kiakadva! – fonta keresztbe maga előtt karját.
– Lehet, hogy igazad van… – gondolkodott el egy percre. – Akkor… most mi lesz…? – nézett rá kétségbeesve.
– Összeszedem néhány holmimat, és egy időre átköltözöm a barátnőmhöz!
– Szóval… végeztünk egymással?
– Nyugi! Szeretnék mindkettőnk számára időt hagyni, hogy kicsit jobban átgondolhassuk a dolgainkat.
– Ami virág nyelven szólva annyit jelent, hogy te visszamész az új pasidhoz! – jegyezte meg csípős cinikussággal.
– Már ha tudni akarod… lehetséges!
– Ha így érzel, én nem tartalak vissza… – kiment a kiskonyhába, hogy legalább porig alázott méltóságát annyira megőrizhesse, hogy barátnője ne láthassa, hogy keservesen sírva fakad.
A barátnő még hallhatta, hogy hüppögve, csöndesen sírdogál párja, amikor elköltözött tőle.
A férfi ettől kezdve a csöndes, mélabús kétségbeesés, és a szorongó magány között őrlődve töltötte jóformán mindennapjait.
Eljárt dolgozni, hátha a munka majd segít kitisztítani fejét, és legalább addig is tudatosan lefoglalja magát valamivel, ám kollegái is mind tudták, hogy valami összetörhetett benne lelke mélyén.
Alig pár hónapon belül előbb betegeskedő nagyanyját, majd aggodalmaskodó édesanyát veszítette el. Volt barátnője egyedül érkezett egy szál fehér virággal a temetésre.
Amikor megvolt a búcsúztatás, és mindenki részvétet nyilvánított a szemlátomást jócskán lesoványodott, és megtört férfinak, aki rendkívül elveszettnek, és kiszolgáltatottnak látszott óvatosan odament hozzá, és magához ölelte:
– Édesem! Nem is tudom, hogy mit mondhatnék? Őszintén sajnálom… – bár a nő is súlyos könnyeket ejtett, mert nagyon jó barátságban volt a férfi édesanyával, és nagyanyával. Most mégis úgy tűnt, hogy nem érdekli az, ha mások gyengének, vagy sebezhetőnek látják. Balázs nem kérdezte meg, hogy volt barátnője hol felejtette új barátját. Igaz, nem is lett volna illendő ebben a helyzetben.
– Már mindenkit elveszítettem… – halk, fájdalmas sóhaj hagyta el a férfi száját. Mint amikor az emberhez igazán közel állók már biztosan tudhatják, ha nem vigyáznak szeretteinkre újabb sorstragédia következhet.
– Itt maradok melletted drágám… – suttogta, majd belekarolt, és hazavitte saját kocsiján, miután a férfinak nem volt jogosítványa.
Útközben váratlan módon, mintha egy titkos kapu, vagy szelence nyílt volna ki, Balázs egyre jobban megvallotta saját viaskodó érzelmeit.
Elmesélte, hogy még harminc éves korában is valóággal hogy rettegett szőrszálhasogató, gyilkosan arrogáns apjától, aki mindig felpofozta valahányszor egy-egy állásinterjú sikertelenül végződött. Mennyire nem merte meglátogatni nagyanyát, aki bízott benne, és számított rá, hogy egyetlen unokája végre képes lesz megállni az életben a saját lábán, aztán mégis megpróbálkozott az öngyilkossággal. És végül rátért a legfontosabbra, amikor az autó lassított lakása előtt.
– Annyira sajnálom, hogyha úgy érezted nem tudtalak megbecsülni… – szorongó, fojtogató sírógörcsök rázták.
– Nem lesz semmi baj édesem… – vigasztalta a nő, miközben folyamatosan nyugtatta, simogatta csapzott haját.
Később az éjszakának háromnegyed részét arra használták fel, hogy tartalmasan, kiadósan elbeszélgessenek egymással. A nő is megvallotta saját életét, és bár minden lélek jelenlétével arra törekedett, hogy a férfi erős, határozott, karakán nőnek lássa, aki a jég hátán is bármikor megél, mégis most úgy érezhette magát, mint aki egyszer és mindenkorra megszabadulhat a mázsás súlyoktól, amiket úgy érezte egy egész életén át cipelni kénytelen. Azért szakított új barátjával, mert rajtakapta, hogy megcsalja legjobb barátnőjével.