A Lélekben már aligha
nevelhető gyermekkorból
visszamaradt naiv,
önbizalomhiányos bizakodás;
így kicsit felnőttesebb énnel,
most még mindig feszít,
éget belülről valami.

Tartós, egykedvű spleen-nyugtalanság
inkább lehúz a mélységek felé.
Egyetlen végesre szabott hosszanti
káromkodással még jó volna
a kiáltó csöndek arcába kimondani:
hallgassatok s figyeljetek értőn,
türelmesen, hiszen ki tudhatja
lesz-e még felkínált egyszeri alkalom.

Az ember egész lényege
már egyetlen kérdéssé csoportosult:
mit lehet egyáltalán még kezdeni
szándékosan megtépázott,
hajótörött lelkeinkkel,
melyekből - legalább is -,
látszólag szándékosan eltűnt
már minden lelkesedés?!

Még dideregnek egyre szánkban
a ki nem mondott szavaink,
hiszen már a tartós bizalmatlanságok
sunyító árkaiban kell szükségszerűn
naponta bujdosni; nappalok
megalkuvó fátyla egyre fojtogat,
alig kapni levegőt a lassacskán
újfent karácsony-illatú,
mégis parttalanná lett Ninivei városban,
ahol ember embernek
rabszolgájává aljasult.

- A dédelgetett hazugság se ment
ám meg akárkit,
míg kimosdatja mindennapok szennyeséből,
mert a Lét óriás polip-ujjai rendre kitapogatják
a titkos ösztönök mélyén
megbújó szánalmas-gyáva,
megfizethető akaratokat is,
míg kutya-hűséges szívekre
rászakadt egy-egy eltévedt, kósza álom.

Az akarat, türelem, s alázat
mintha mindig is egyre
kicsinyesebb tolvajként lopakodott,
férkőzött volna hozzánk,
hogy feltételekhez köthető
bizalmunkat elbirtokolja.

Most még egyáltalán nem
az elképzelt Jövő, de a tartós bomlás,
rothadás-szag árad mindenből
s mindenkiből ki még él s mozog.
A bizalmatlanság akár
egy újabb gonosz Nagy Úr ember
s ember közé állt,
de vajon hol maradhat még
el a békés kompromisszum?!