Néma csillagomlások
szent előterében az éj mormog,
felvonul, majd motoz;
őrjöngő, csaholó kutyafalkák
veszik üldözőbe
a sajtszagú holdfényt.
Hajladozik az éji utca,
akár próbatételek súlya alatt
egy-egy viszontagságos emberi lét.
Csillagokba begombolt télikabát
zsebeibe rejtve meglapulnak
alamusziskodó férgek, s rovarok.
Testünk éhes ösztön-éhsége
- vigyázat -, előbb-utóbb
totálisan kifoszt.
Mintha immár ember-indulatok
is szándékosan egyenlíteni akarnának.
Végigtáncolja köztes-közönyös
stációit megannyi elvetélt,
idilli homokálom.
Rendre átbukdácsolnak
bőrük hullámain a megalkuvók,
mert vastagított erezetekben
kúszik fel bennük a romlás.
Kőszomj feltöri
a cserepesedésnek indult ajkainkat.
A Semmi betonplaccain
már nem lehet mit kezdeni,
ha ellopkodtak, lejmoltak
minden mozdítható építőanyagot is.
Külön megmarad
a hasznavehetetlenné lett sitt,
mert hiába is úgy tűnhet,
hogy kimosakodva,
makulátlanul állnak
a mérlegek előtt bűneik
még így is ólomsúlyokkal viselősek.
Sistergő ostorölelés pásztáz
rajtuk végig, mert hatásos
érveiket már szándékosan
inkább eldobálták.
Romokon élnek s túlélnek
s mintha már senki
sem akarna méltóképp lázadni,
tiltakozni se,
hiszen azt is könnyedén elfeledték,
milyen volt embernek megmaradni.
Elpukkadt hazugságok
szivárgó falain néha
még fel-feltör
az igazság pisla-látszata.
Játékos acélgolyókként
szétpattannak már eleve
szétszórt igazságaink.
Megszokások kicsinyes láncolata
előbb-utóbb minden lélekben
felülemelkedik; miért hogy
az ember kicsit minden
pillanatban, akár egy
vadidegen érkezik meg önmagához?!
A Világ, akár törhetetlen
dominókat kirakosgatja
érveit más kontinensekre is.
A szívekben rejtegetett
nagykapu leleplezi az éj sikátorát.