Akár csenevész, folyamatosan
enni könyörgő majomkölykét a fán,
úgy tartották tenyerükön a Világot
és jövőt ,,egyesek" az idillikus,
megérdemelt álmaink is rég sóval,
betonnal beszórták csakhogy
a tulajdonképpeni átlag érvényesülni
sose tudjon,
bár végzettsége,
és szakképesítése még
megvolna hozzá.
Eltűnnek rég délibábos
szent hallgatásban,
kik egykor még azért léteztek,
hogy egy könyvtár,
vagy iskola virágozzék,
és tahó-bukó véglény-ivadékok
helyett kiművelt emberfőkkel
gazdagodjék a lét.
A falak most nemhogy leomlanának,
ahogy építve lettek,
de újabbak nőnek a helyükre,
akár a mérgező spóra-gombák,
mert a valón talán nem tűnődni kellene,
de megélhetés gyanánt
ezt-azt még cselekedni.
Echozó visszhangokkal terhesül
nem csupán vigaszos bűntudat,
átmeneti sikeresség, melyet még jó,
ha aprópénzre is be lehet váltani,
s miközben kuponkódokért
élelmiszerek árából is
engedhetnek valamicskét,
mire az ember fizetés gyanánt
a pénztárak kasszája elé kerül kidülledő,
értetlen szemekkel mered a számlálóra:
,,Valóban így megdrágultak
a hitvány evilági árak?!"
Mostan lélek s tudat
csupán csak ritkán egyezik;
önmaguk cinkos kettőzött
árulóivá süllyednek mind a ketten,
hisz eléggé meggondolatlanok lehettek,
hogy még mertek bízni
s hagyatkozni akár jóbarátok,
akár a Kedves angyali szavára.
Időtlen elvásik a megszámlált Idő is,
melyet még itt kell eltöltenünk
csak úgy boldog-szomorú örök
aggastyán-gyerekek módján.