Béke-galambok higyjétek el
egyre ritkábban röppennek már fel;
törött szárnyaikon lángoló
vihar-felhők gyülekeznek.
Már a szivárvány hosszú
ívében sem feszülhetnek fel,
mert a csöndet kipusztították odalent.

Arányok és árnyak
minden esetben megcserélve feküsznek,
ár sem feledve lépcsőfokok,
kicsinyes szamárlétrák kisstílű valóságait.
A félig kinyíló tulipánt is
mintha törvényszerűen
becsukná ordas-erejű,
zimankós szél.

Hófehér falakról még
jó volna levakarni- persze csak míg lehet -,
odakozmált romantikus estéket,
lélekbe döntött indulat-feles
már nem lehet elég.
Idők poklaiban elporladnak
elhagyatottnak vélt,
tanúskodó lábnyomaink.
Zsugorodni vágyó ösztön-szerelmek
embriókká kicsinyednek,
melyeket azért még
jó volna dédelgetni kicsit.

Játékos kedvvel meztelen
viaszbaba-arcokat sodor
elénk a végzet s sokszor
azt sem igen tudhatnánk,
hogy mit is kezdhetnénk velük.
A békegalambok még
egyre szarnak fejeinkre,
mert kipucolt frázisokkal
sem tudnak már mit kezdeni.

Egyre huzatosabb ajtók
szűkös átjáróiban össze-vissza
rángatjuk arcunk tetovált
borosta-forradásait,
miközben bólogató,
bennünket megbámuló
groteszk- torzított tükörképeink
egymás után kérdés-feleletekre
próbálnak feleselgetni hasztalan.

Törött hurkapálcáira tűzve
már egyre kínosabban
mosolyog felénk az elsárgult éjféli hold.
Szikkadt lepkeszárnyakon
azért még jó volna bejárni
a céllövölde-mentes Lét
kisebb-nagyobb bukfenc-buktatóit,
mielőtt végleg úgy döntene,
hogy kiszállnak,
vagy feladják az egészet.

Mázsás sziszifusz-súlyokat
emelgetnek emlékeink,
mert muszáj volna még tanúskodniuk;
merengő alakjaink fejét homokkal szórták tele.
Áttelepítik maguk
az elfagyottnak hitt kósza remények,
míg a homlokon redőiből
kihajtanak a józan értelem csírái!