Mintha már minden mozdulatlan,
megalkuvó, lefizethető lenne;
szándékosan elnémultan
hallgat az őszinte szó,
a hazug száj.
Mintha Hóhér-Idők tanúskodni
vágyó percenéseit is
szándékosan visszatartaná
a sziszifuszi-akarat.
Mert az ember - sajnos -,
el nem bújhat a Világ elől,
oda is rendre elkísérik
mindennapok gondok
nyűvei s bajai,
Vajon hű maradhat-e az ember
tékozló önmagához,
ha saját benső alázatát is szégyelli?!
Töprengések, vagy szabadgondolatok
szent járma alól egyre inkább
felmentegeti a bulvár-média
sallang hitványsága.
Mert a mindent kimondani
vágyó hallgatást - még így is -,
tanulni illene nemcsak
felnőttkorok után.
Jó volna inkább Atlasz-vállaira
venni a pisla-reményt,
melyben még ímmel-ámmal
- de mindvégig megkapaszkodhatna.
Már régóta tudható:
oly jó volna még legalább
megérezni a Lét teljességének
fűszer-zamatát, derengő élet
titkos zsongását méltómód felvállalni.
Mert ha az angyali szépség
igazgyöngyé gyönyörülhetne
a Lélek s nem csupán a babonázó,
míg a földi test glóriájaként,
két szív eggyé válása
is könnyedébben alakulna.
Az űrben nyüzsgő milliárnyi
csillag között még jó volna,
ha a biztosított Mindenség
s Sors egyszerre jelölhetné ki
az Egy-Kedvest,
aki mindvégig mellettünk marad
s megbocsátja
örök-gyerekes rigolyáinkat.
- Sokszor az ember észre
sem igen veszi, mert titkos,
Apokrif-alagutakban megreked a Tér,
míg a végtelen benne
sokszor véget ér.
S mert minden előbb,
vagy utóbb vakvágányra fut,
teljesen természetesnek tetszik
már a puszta feltételezés is,
hogy halandóságra ítéltetett
porszemek közt mennyire
körülményes s egyre
nehézkesebb feladatnak
tetszik megtalálni azt
az Egyet, kihez még
szervesen közünk lehet!