Akkor a Wolkmann Ernő utca sarkán
 koszos csillagokat terelgetett az este...
 Hajnal felé lehetett vége a műtétnek.
 Két doboz cigarettára simán rágyújtott
 miközben majd szétrobbant haragjában
 atombombák maghasadása;
 ,,Hogy lehet valaki ennyire Hülye, mi?!"
 - kérdezgette csak úgy magának.
 Gipszteknőbe szorított, rögzített donga-beton
 lábamat a Lada Samara-ajtóba csukta mérgében,
 majd a Farkasréti-téren lazán
 áthajtott a figyelmeztető sárga jelzésen.

Odahaza épp a legtágasabb nappalit jelölték ki,
 mint afféle beteg-lábadozó,
 komfortos helyiséget a valóban
 nagybetegek számára;
,,Addig feküdj le, és próbálj meg aludni egy kicsit!"
 - javasolták önmaguk megnyugtatása végett,
 hiszen a puskaporos indulatok jóformán már
 a Kozmoszig kínban feszültek.
 Az érzéstelenítők hatása egyik percről
 a másikra elszállt,
 mintha egy terhes elefánt-bébit
 kellett volna megváltani
 az örökkévalónak ható fájdalomtól.

Később forró, szájpadlást-égető,
 finom húslevest adtak,
 és száraz kétszersült,
 mert az egyébként is korgó-üres gyomrot
 még nem volt szabad fölöslegesen megterhelni.
 Később hajnal felé apám is elindult már megint húzni
 a kénytelen-kelletlen, melós robot-igát.
 ,,Hazafelé majd hozok ennivalót!
Addig vedd be a gyógyszereidet!"
- rendelkezett főnökök módján.

Azóta elrohant, mintha csak valaki üldözte
 volna huszonkilenc év,
s egyre mizantróp-remetévé tett a tartós,
 önkéntes gyanakvás;
kiszolgáltatottság kifeszített egyetlen szólamban.
 - Mostanság még minden esetben megérzem
 a frontok válaszát;
jöjjön hideg-meleg vegyesen!
 Mintha titkos telepatikus antennákat
 növesztett volna sejtjeimben,
 molekuláim kicsinyes pitvarába
 a félelem a Jövőtől,
 s inkább attól,
 hogy kire is számíthatok még igazán?!