Félő tőrbecsalt hatalmasokat
már nem fog be kiásott
farkasvermek csaprája;
űzi s falja fel álnokmód
bégető bárányok kardalát,
hatalmas színhelyek
egy szép nap pikadó hajnalok
módján már mind felhasadnak,
ha megszabott határidőben
kell méricskélni az emberi jólét
s megszerezhető boldogság kincseit.

Őrjöngeni vágyakozó,
éhező majmokká visszaváltoznak
„egyesek" ha a
„jobb kapni, mint adni" – kiterjesztett,
egyetemes elvét
is csupán önmagukra értelmezik.

A különféle egok
s az elme gőgös evilági szerelme
– titkokban –,
még egymás ellen fogadnak,
mintha szerencsejátékot
játszanának egymással,
mert az önmagukkal is
megtelt eszmék már
bármikor cserbenhagyják
az embert, mert múltak
harácsa nyomasztja
viharvert-gond fejét.

Az ellenérvek
– melyek őszinte
bizalmat előlegeztek –,
hitvány mód árván,
elhagyottan itt maradnak,
emberek fejére ránőhetnek.

Törpe történelmi kor
még nem biztos,
hogy méltón véget vet
a nagyvadaknak.
A szolga-percekben,
mint valami különös
kiszolgáltatottság-menetben
még grabancon ragadják
élő áldozatukat,
Hübelék Balázsa így lészen az,
aki nem cselekszik.
Mert csupa botlás,
csupa kétely e mostani
stabilnak vallott Senkiföldje.

A csend rendre meghazudtolja azt,
aki még hallgatja.
Szélcsend-lelkiismeret
fészkel gondos madárraj
képében az ember lelkében.

– Látszatok s Világ ma egybeesnek;
plebs s úri díva-királynők közt
egyre inkább mélyülő
társadalmi szakadékok ásítanak.
Könnyek igazgyöngy-igazságait
most még egyre inkább
kiválasztottaknak tartogatják
s nem közeli jóbarátoknak,
kik még nagyon is tudhatták
mit is jelent egy
meghajszolt janicsár-gyerekkor.

Mintha immár világméretekben
mérten is állandó jelleggel
folytatódna
a végtelenített enyém-tiéd.