Miért érezzük azt,
ha már évtizedek során
át felsorakoztatták,
mint alamuszi hamis
tanú volna csupán az Időt
az embert veleéig
beszennyezné az ártatlanság is?!

A negatívok fekete-fehér filmjeiből
- anno -, mintha sokkalta
könnyebb lehetett volna
sötétkamrák fogságában
előhívni egy-egy örökérvényű pillanatot,
mely talán csak
az egyes egyénre jellemző.

Egyirányú labirintusokká lettek
a célegyenes felé irányított utak,
éppen úgy akárcsak
a hitvágy útkereszteződések.
Még nem tudhatják sokan,
de a puszta jóakaratú szándék
se mindig biztos,
hogy szabad-akarattal választható.

Nem merik sokszor már
észrevenni a hétköznapok
mélyén zsákmányleső vadászokat sem,
akik éppen úgy léteznek,
s lélegeznek, akárcsak akárki más;
mondhatni szándékosan,
felszínes kedvvel kizsigerlik
tövig rágva az életet.
- mert mostan már egyre
kevesebbek izgat a fél-emberség tudata;
hogy eladták magukat, s megalkudtak.

Az egykori romantikus szerelemben
is az volt a jó, mintha
az Egy-Kedves méhében
hordozta volna az érzéseket,
hogy aztán naponta világra
vajúdhassa őket, míg a fájdalom
helyébe az önzetlen,
sugárzó boldogság került.

Minden esetben ugyanúgy végződik;
aki hosszú, ismeretlen útra
egyszer rászánja magát
s elindul még nem biztos,
hogy meg is találja immár,
amit igazándiból keresett.
Az ember el-eltöpreng,
hogy hol ronthatta el
az önző játék-elméleteket,
akárcsak a manipulálható
pszichológiai eszköztárakat,
ha babonázó szemekbe belenézett!