Most még igyekszem híven,
emberileg gyakorolni
a napszak élet-ritmusát
a már évek óta ismerős burok-szagú csöndben;
a fülkagylót is sokszor megzabolázó,
kegyvesztett dolgok világát.
A gondolkodó agykérgekben,
akárcsak savas oldatokban
a fénykép-negatív folyamatosan
keringenek a Lét milliónál is több
szervesülten beépült emlék-foszlányai,
melyek megtörténtek, s tán még megfognak.

Csöndes szívvel ereszkednek
az ősz rozsamarta-levelei;
az Idő beállt mozdulatlanságában
mintha csak egy-egy kósza
vándor-aggastyán töprengés,
nyughatatlan gyötrődő ösztön
volna csupán éberen,
hogy minél inkább emlékeztesse
a gyarló, sebezhető embert
a meghibásodásnak indult bocsánatkérések,
sűrűn kézfogásokkal szavatolt,
konzervált ígérgetések, alkalmi,
de elmaradt találkozások vigaszaira;
összecsukott, csikorgó fogai
minden kimondott, ki-nem-mondott
cselekvésnek egyszer
csak váratlan megindulnak
szaporán az ember fej felé.

Apró tüzeket vajon mikor tudhat
újból csiholni öröknek hitt romantika,
halhatatlan szerelem?!
Mily ősidőkben is volt már,
mikor a hölgyek még pirultak,
akár a megérett almák gyümölcsei
minden gyermeteg-bolond bóknak,
s az urak is inkább betartották
a magától értetődő etikett szabályait,
miszerint: egy hölgy kegyét
nem csupán hivalkodó himsovinisztasággal
mint mohó birtoklási vággyal
- de a szavak varázslatával nyerjék el.

Drótok kifeszített szürke húrjain
megfáradt, beletörődött anyókaként
koromfekete varjak szúnyókálnak kedvükre;
felhő-rongyokat rázogat a Zsivágói szél,
míg jéghideg ezüstcsillagok fénylenek
messzi kozmoszok tág űrén.
Hitvány pénzdarab gurul össze-vissza a nyílt,
mocskos utcán, míg valaki felkapja;
,,Fej vagy írás?!" - kérdezhetnénk,
ám valahogy talán már mindenki megérzi
nem ez a módja annak,
hogy túléljük a bizonytalanított Holnapokat!