A belső terek - talán már észre is alig veszed -,
egyre szűkebb egérlyukméretű
ketrecekké zsugorodnak,
melyekben vergődik
a szabadnak született lélek.
Arcod képmása csupán ráncosodó,
barázda-ablakokat mosdat,
még nem tudni, hogy vajon
a szennyből, vagy csupán csak az öregedésből.

Tükröződő tévhiteknek hat
- nem csupán -, aki még voltál,
de mostanság egyre inkább,
aki lehettél volna;
elszakíthatatlan cérnákkal
jócskán megkötöznek,
akárcsak a kötözni való
bolondokat szokás,
vagy a vágóhidakra hurcolt sertéseket,
s már magad sem igen értheted;
abban az ócska, groteszk világban
melyben boldogulni kényszerültél
mintha egyre szűkösebbek volnának
a belső terek keresztmetszetei.

Szagokról már aligha ismerhetnéd fel
aki éppen melletted megállt,
hogy ti. vajon jó-e vagy
rosszindulatú az adott márkás,
méregdrága öltönyökbe bebújtatott illető
- egyszerre vontatni, kopogni, taposni,
vagy ha tetszik szándékosan gáncsolni
szükséges már nem csupán csak
az alamuszi hangyákat e világban,
de kiskirályok közt
a méltatlanná lett Caesarokat is.

Nincs aki értő, könyvtárakból
merített bölcsességek gyanánt
még szólhatna hozzád,
s te érdeklődő türelemmel végig hallgatnád,
mert belülről megéreznéd,
hogy megbízhatsz benne,
tehát mindenképp adhatsz
igaz-őszinte egyszerű szavára.
- A lélek emlékei, melyek történetek
közé lettek ágyazva így hullnak
ki gyorsan a megvesztegetésre
szánt Időkből.

Az elhagyott házakat már nincs,
aki otthonának tekintse.
Az éles kavicsok peremén
vagy kénytelen egyensúlyozni,
míg lábadat felsebzi a kő;
jó volna egy érzéshez-vezető
benső térkép, mely akár
titkosított kalauzként megsúgná
folyton gyanakvó,
s hiszékeny szívednek az egy-lényeget:
Talán még nem lehet eléggé késő,
talán még igenis vár rád Valaki!