Most lelkesülten vigyorogva dáridóznak
a romlás hétpróbás,
semmirekellő sztárjainak;
szaporítani mihasznán immár
a kétségbeesett sokadalmat,
falva zabálni a Nirvánával
viselős hiábavalóságot.
Jobb lett volna tán,
ha a hitvány kis perc-emberkék
is megpróbálják egyszer-egyszer
átélni a szív fokozatait
függetlenítve az álszenteskedő
exibicionizmustól, és a fertőtől,
melybe szándékkal
bele-belezuhantak.
A megrendültségek mérőfoka
- sok esetben -,
sziklaszilárd arcvonásokká szelídül.
A lét kereszttüzébe lett állítva
a lúzer-ostoba is, ki még elhihette,
hogy kaphat juttatásokat,
prémiumokat a túlórák
igás-robotjáért cserébe, s azért,
hogy ünnepnapokon éppen őt
vették bűnbakok módján
elő újra és újra.
A becsukódott szemek tagadása
ennél nyilvánvalóbb,
szembe ütközőbb már
nem is lehetne.
Szájszagok masszív terjengése,
ami miatt rendre megszakad
az első-utolsó flörtök,
szempillarebegtetések,
csókok könnyed, légieskedő
romantikája;
a míves szerénytelenséggel
gyakorta hogy kezet ráznak,
mert az öntömjénező
magának valóság
diszkrét bája az,
mely egyszerre leláncol,
s kísértésbe visz.
Kényeskedve igyekeznek
immár még ügyelni a pucerájos
össznépi jelenetekre;
minél tetszetősebb egy-egy
cirkuszba illő felhajtás,
vége-hossza nincs kakaskodás
annál sikkesebb, és hivalkodóbb.
A lényegi rend kozmikus,
magátol értetődő törvényei
- félő -, már nem mutatnak
sem utat, akár a bölcs iránytűk,
akár intelmeket süket füleknek.
A dáridózgató pusztulás,
tartósnak becézett rothadás
elhúzódhat akár még évtizedekig
miközben újból felnő
egy digitális nomád,
- vagy, ha tetszik -,
meg-nem-értett degenerált
szamár-generáció!