Valami búja, erős
borostyán-örvény
szürcsölve hörpöli,
szippantja ki életerőnket;
halandóságra ítéltetett
időnk maradékát.
Esztelen szuperszonikus
sebességgel fogyatkoznak
hajótörött-napjaink.
Mintha már nem is lenne
érdemes új lakatlan
Odüsszeuszi partokat keresni,
ahol béke és nyugalom oázisa
uralkodik szüntelen.
A modern tömeg-ember
mintha immár szándékosan
rohanna saját bizonytalanított
Végzete felé, s nem is szándékszik
végleg megállítani,
hogy töprengjen egy kicsit.
Az élet sokszor könyörtelen
hintáján mindannyian
így kapaszkodnak a jövő felé,
már majdnem mindegy,
mivel a halandóság már
a születés pillanatában el lett döntve,
tehát ha úgy vesszük egyedi,
megismételhetetlen s befejezett.
A végzet immár biztosan
leküzdhetetlen s külön-békét
sem igazán érdemes kötni vele,
- mohón, s akaratos nő bennük
a szomjúság, akik még a puszta,
zsigeri életet választják.
Legyen bár az élet álom
vagy épp félig ébrenlét
titkos határpontján
az Idő sajnos végül
mégse gyógyítja,
legfeljebb csupán
enyhítheti megszenvedett
stigma-sebeinket.
- Jó volna egy tapétába
vágott titkos ajtó,
ahova önmagunkat
szándékosan önzőn
marcangolva még
bizton elrejtőzhetünk,
s nem tehet fel senki
semmitmondó kérdéseket
arra vonatkozóan,
hogy ti. miért is maradtunk odabent,
legbelül kicsit mindannyian
örök gyerekek az abszolút,
szigorú felnőttek ellenében.
Arcokon kirajzolódik
előbb-utóbb a bánkódás nyomvonala;
megtorpanásnyi pihenőt
még hadd szabadjon átélni,
még akkor is, ha - sokszor
agyonlapít az egyhangúság,
és tömör közöny átka.