Akár a félrenyelt, szikár falat
 évtizedek óta szorította
 torkomat a vallomás:
Valami nagyon nincs rendben!
Ordítanom illett volna, vagy
 - legalább is -, kiabálni,
 hogy az emberi gonoszság,
 gazság ellen igenis muszáj lett
 volna felemelni nem csupán szavaimat,
 de a tettek és cselekvések szükséges,
 sok esetben elkerülhetetlen akaratait.
 
Már gondolatban sem igen tudok
 vezekelni már többet, hiszen eltűnt,
 köddé vált az empátia-tolerancia,
 a szükséges kis plusz emberi jóság,
 közvetlen kedvesség,
mely egykoron a 90-es években
 még érezhető érzelemként létezett.

Mint mikor tétován,
csetlőn-botlón az ember
 csak botladozni tud,
 akárcsak az önmagáról
 sem igen tudó emberfia;
 már ritkán sétálhatok át
 egy meghittebb, harmonikusabb tájra,
 hová egykoron még
 lehetett bejárásom.

 Belémivódtak a régi, eltitkol,
 szőnyeg alatt rejtegetett,
 méla szégyenek, mint a lelket
 égető stigma-sebek,
 hogy többszörösen is lehúzó
 gravitáció hatott rám,
 s a nehézkedési törvényekkel
 alig-alig voltam
 képes szembe helyezkedni,
 mikor pedig az kellett volna,
 hogy kiállhassak önmagamért
 s a sárgaföldről igenis
 emelt fejjel kelhessek fel.

Bizonytalanságom, akár
 egy elrozsdált Damoklész-kard
 hitvány módon fejem felett
 őrködve terpeszkedik,
 s míg a folyamatosan gyorsuló,
 és manifesztálódott Idő-hurok
 fokozatosan sejtem-molekuláim,
 benső feszítő ösztönöm spiráljai
 közt összzsugorodik, míg
 a bennem sírva reszkető gyermek
 fokozatosan felméricskéli
 a még rám várakozó,
 megtett utak jelentéseit.
 
Mindennapokban megtelepedett
 élősködővé lett a Ninivei nincs,
 és a profit-vagyon.
 A Kedves virágszirmai felém
 fordított bóbitás-fejekkel
 tanúskodón tudatják
 velem boldogtalan árvaságukat...