Csörtetnek már az agymosott véglények
vadonában a manipulálható ember:
egyre kicsinyesebb, szánalmas célja közt
nincsen átmenet se összefüggés.
Sorsra-ítéltettek rabigájával hazudik,
káromkodik, mert vonzza
az elérhetetlen Valóság,
a hamiskodó látszat.
Munkahelyén egyre inkább vért izzad,
íróasztala fölé görnyed
s míg a basáskodó Főnökök,
s Igazgatók ebédidőben sziesztát tartanak
kedvükre ő még mindig korgó gyomorral
adminisztatív papírszagú ügyeket intéz.
Miért nézné ő mások érdekeit? Vágyait?
Amikor őt is a manipulálható
megvesztegethetőség célkeresztje fogadja?!
Előbb csak becsalogat,
később gátlástalan flegma-mód
könnyedén el is tapossa azokat,
kik útjában vannak a szamár Rang-létrán.
Így vágtat előbbre az ember-állat!
Mindegy már: előléptetés, fizetésemelés,
kirúgás, leépítések várják...
Azokat is inkább meghunyászkodott alázattal,
de felvállalja, mert szánalmasan
még elakarja hinni, önmagát is becsapva,
hogy van értelme könnyen
pótolható munkájának.
Fellöki, elgázolja, elgáncsolva azt,
aki korlátozza, vagy csupán eléje áll
- hadd lehessen elsők között is
legelső Sztahanov-megbecsült,
s már nem is kérdi a másikát,
hogy már harminc-negyven
egynehány éve halál-fáradtan,
meggyötört cinizussal húzza
kelletlen a robot-igát;
kirúgat, beárul, spicliskedik,
mint akármelyik megalkuvó,
akit csupán azért tartanak,
hogy bűnbakokat keressen,
s kiáltson ki maga helyett!
Nem hallja azt, hisz nem is figyel miként
káromolják, gyalázzák, hogy:
vombat-képű, kőszívű rabszolgahajcsár.
Nem is retteg immár,
hogy hátha láncra fogják,
élet-útja vége így is, úgy is sírverem.
S ha a görbe-tükrök cserepeibe belenéz
már nem is veszi észre
torz tükörkép-önmagát;
Gorgó s Medúza-fejet lát,
mert hagyta megvesztegetni semmirevaló
földi értekekért önző magát!