A föloldhatatlan ellentmondás,
melynek tudatalatti képletében
e mostani abszurd-képtelen
Világ megmártózott előbb
majd nemlétre vált át,
aztán szervesülten maga
is kilép a pangó Semmibe.
Strucc-hitű jampec-bandák
dáridó széptevései,
akár az önámítók
cirkuszi társulásai,
mintha cinkosok módján
még össze is játszanának kicsit
a hazardírozók interkontinentális bizniszein
- mert nyughatatlan,
kóborló Lélek immár
régóta elmacskásodva kísérti
meg az embernek fiát,
mert elnyújtott, szüntelen
Sziszifusz-bukásban sincsen
semmi részrehajlás,
különösebb különbség.
A rothadó bomlások
zsibbasztó repedéseit megérzi,
míg a felszínen-maradottak
rendre kizsigerlik az utolsó filléreket,
ezüstpénzeket is az egyszerűbb,
dolgos átlag zsebeiből;
szánalmasan ledegradáló
csinovnyik-bölcsesség
sem lehet manapság
éppen eléggé testhez álló:
méltóság s egzisztencia
éppen úgy kizárják egymást,
akár hűbér-urak
a megalkuvó szolgát.
Mostan egyáltalán
nem sikk-menő
a szabad-gondolkodás,
egészen nyugodtan beérik
csupán az igazság
látszat-illúziójával, míg lehet.
Mostan egyre jobban
megint csak dívik az importált
bálvány-imádat de nagyon,
mert a garantáltan átmeneti
korban már senki és semmi
sem lehet önmaga,
vagy ugyanaz, mi addig volt,
amíg betartották
a humanizmus törvényeit,
a tudatos vak-közöny
üzenetét mintha máris
szándékosan átplántálták
volna egy másik vakvilágba.
Akár a megriadt hal-embriók
siklanak apokrif-jelszavak,
ráncok írják arcok titkos
börtön-falára az intő üzenetet:
,,Figyelj, és inkább hunyászkodva lapulj meg!"
- Minden körnek szervesülten
egyszer be kell zárulnia.
Bolyongani kész ezüst csillagot
sem várnak immár elherdált évszakok.
Ideje volna már kiszellőztetni
jócskán az emberben poshadó
lélek-facsaró fülledtséget!