Összetört-szíveket beburkolva sztaniol,
 vagy papírzacskóba,
 hétpecsétes nagy kapuk
 mögé bezárva, mikor - meglehet -,
 rózsák éppen úgy nőhetek
 egy-egy Mindenség-dobbanásban,
 akárcsak mardosó fullánkos tüskék.
 
Tövis-verte falak magányán
 még echozó hangok verődnek
 vissza, ha az ember nem figyelhet eléggé.
 Kérdés-válaszok -sokszor -,
 éppen úgy lógnak, függeszkednek
 a létező levegőben,
 tekintetek vallató kereszttüzében,
 akár a legbátrabb kötéltáncosok,
 akik térdre kényszerítenék
 az elmúlást is, ha lehetne.

A Lélek sikátoros kérgében,
 talán mindig is volt-van-lesz
 egy aprócska, éles kő, mely spirális
 nyugtalanságot szül újra és újra,
 s míg egyik vagy másik illető
 meg nem gondolja magát,
 hogy ti. színt valljon.

 Megkeseredett, odvas-szívek
 már oly áttetszővé lettek,
 akár a spicliskedő besúgók,
 vagy akár a szerelmek elárulói.
 - Pikkelyes kérgekként ráfeszülnek
 az el-nem-évülő múltra kicsinyes titkai
 egy-egy összetört életnek.
 Hamis fénytörések, vagy csupán
 csak a Lét kényszerzubbonya
 kényszerít az emberre újabb vándorló,
 nyughatatlan Odüsszeiát?!

Kiüresedett hold-kehely lesz megint
 a rémálmokat szülő éjszaka;
 kóborlások az egyes szobákban,
 mígnem egy félreértett ásítás
 jelzi csupán csak a lefekvési időt.
 - Két kézzel még oly jó volna
 belekapaszkodni nem csupán
 semmitmondó ígéretek halmazaiba,
 de bimbót-termő
angyal-tekintetek sugarába is.
 
Földrengéssel fenyegetőzik
 szüntelen már nem csupán
 e mostani hitvány Korszak,
 de a sejtek, molekulákban titkon
 megbújó ösztönök érezhető agyaga is;
 zsigerileg hatnak ránk az egyes ingerek.
 Sokszor a dacoló-konok
 helytállás talán már így is kevés.
Két lélek közt kéken
 csorog a készületlen csönd...