Mintha az embert
immár egyszer
s mindenkorra foglyul
ejthetné az egyneművé avanzsált,
vegetatív Világ.

Mintha fenékig kellene
– szükség szerint –,
kihörpölni a tudatos
burok-magány fertőzött bürökpoharát;
sértő közöny, hitvány gyanakvás
– úgy tűnhet –,
ma egy ivású néma cinkosok,
oktalan állatokként
mindenkit megalkuvások
nyelnek el, hiszen
a tisztesség már
nem létezhetik.

Ólálkodó hiénahadként
tartós idiotizmus,
s közöny fenyegeti áldozatait,
míg csak az átlagot
váratlan térdre nem
kényszeríti a Halál.

Eltékozolt évek jussát
kiégeti a tartós szégyentudat,
mert észrevétlen sokasodnak
immár a szemérmetlen
csúszómászók,
kik sosem hagynak
másokat érvényesülve labdába rúgni.

Születés s elmúlás közt
már félúton hullámzik
magában a kétségbeesések
biztos szakadéka,
a naponként vállalt
megalkuvás bizonyítéka;
csattogó vonatkerekek
alatt meglehetősen
nehéz s fáradtságos
feladat még átbújni is,
nemhogy túlélni
az alvajárók masszív
biztonság-tudatával.

– Mintha apatikus
beletörődöttséggel kellene
fogadni minden újabb,
semmitmondó vereséget
s sorscsapást.
Újrakezdések kockázatát
csupán csak kevesen
vállalhatják.

Jó volna azért már
csak néhanapján is pontosan,
precízen még megfigyelni
a benső történések vonulatát,
s ami még hiányzik
a részekké szakadt Egészből.

Árulásokra bújtogató
legbensőbb, titkos vágyak
felemésztik az egyén szükségleteit;
szükséges volna megismerni
a mohó önzések határpontjait.

Mert hitele – így se, úgy sincs –,
fölöslegszámba menő,
céltalan ígérgetéseknek.
Tévedések Moliere-i kockázatát
aligha lehet egy szálként vállalni;
emberszabású méretek közt
botladozva lehet csupán járni,
mert nem ismerhetik az akadályokat,
melyet az Élet felállít.
Hétköznapok futóárkaiban
kicsit megpihenni aligha lehet.