Lélekre zsugorítottan,
csaknem már kicsinyesen a földet súrolja;
felhangosított sivítozásban elfáradt,
meghajszolt néma sírógörcs,
melyet évtizedek alatt sem lehet
talán őszintén megvigasztalni.

A lét most tipikusan bakter-bejáratú
budi-méreteket öltött félúton,
mintha már régóta eljárt volna feje
felett a sokat látott történelem.
Mintha a kamaszkorból visszamaradt
s épp ezért el nem ballagott élet
vissza-visszajárna miközben
kísérgeti itt ragadt áldozatait.

Kétezerhuszonöt.
Az ember már csak jól hallhatóan
is kimondva egy örökkévalóságot öregszik,
miközben egyre megkeseredettebb,
szándékosan közönyösített
cinizmusba hajszolja önmagát.
Odakint futószalagon legyártott,
újabb szószátyár mihaszna
valóságshow-szereplős
perc-emberkék építgetnek
maguknak álom-karriereket
pusztán a semmiből;
mintha csak jócskán kitanulhatták
volna a seggnyalás alantosabb művészetét.

Peckes, semmitmondó,
semmit sem érő megfizetett
boldogság-agitátorok
akár még egymásnak is feszülhetnek,
birokra vagy ölre mehetnek,
ha nem kapják meg azonnal
s bérmentve azt,
amiért igazándiból jöttek, s reméltek.
A meghunyászkodva csendesen
ellenük tiltakozók,
szánalmasan kapálózóknak
- félő -, már szavuk sincsen.
Mostan szándékosan álomszuszék
a jelenidő, mintha hibernálni
akarná önmagát,
s ezzel kiszolgáltatottságra
ítélt lakóit is.

A sötétség széttaposott
patkány-varangyai mintha
még alvadt szégyenfoltok
formájában meg-megjelenének
nem csupán kóbor rémálmok óráján,
de talán még a valóságban is.
A megalázottság küblijét is
egyre nehézkesebb patyolattisztán tartani.
- Az embereket vonalkódok módjára
ide-oda rángathatja nem csupán
egy digitalizált, mesterkélt rendszer,
de a fönti illetékesek is!