Blaszkó Antal egyetemista azt gondolta ennél rosszabb napja bizony már ritkán lehet. Elvégre a karácsony közeledtével csak minden emberfia kicsit megjuhászodik, vagy megszelídül, és ezekben a napokban hajlamos elnézőek, empatikusabbak lenni, mint mondjuk a hét többi napjain.
Édesanyja fejéből pattant ki a ragyogó, sziporkázó ötlet, hogyha egyszer már karácsony lesz mi lenne, ha fejenként egy szaloncukrot és persze pár kedves-baráti szót adna csoporttársainak, és kedvenc tanárainak ajándékba. Hátha ez fogja majd meghozni, és elindítani a tulajdonképpeni barátkozás motorját.
Fél kilencre kellett órára jönni. Már megint egy istenverte nyelvtörténet óra. Ha anno tudta volna, hogy az irodalom, és a könyvek szeretetét sajnos az egyetemen másként méricskélik egészen biztosan szakot módosít, vagy amennyiben ez nem lehetséges megpróbálkozik olyan tanárokkal, akik azért még hírből ismerhetik valamicskét az emberi tisztesség aprócska szikráját.
Miközben szemenként vette elő, és egyenként rakta ki bensőséges szeretettel a díszes szaloncukrokat a padokra észre sem vette, hogy egyik legkedvesebb, nagymamakorú tanárnője lép be álmélkodva a terembe.
– Nahát kedves Antal! Ez igen! Micsoda figyelmesség! – nyugtázta kedvenc, különc tanítványa igyekezetét a rendkívül jószívű tanárnő, akinél nem létezett egyes, viszont annál élvezetesebbek, és érdekesebbek voltak irodalomtörténeti órái. – Látom, hogy Önből fantasztikus pedagógus lesz egyszer! – szívből jövőn, őszintén mosolygott, mint az a jószívű nagymama, aki nagyon szereti unokáit.
– Kezit csókolom tanárnő! Köszönöm szépen! Eltetszik fogadni egy… szaloncukrot…? – nyújtotta tétován, kissé félszegen a cukrot a tanárnő felé, aki közvetlenül elfogadta, és úgy tűnt ennél becsesebb, és felbecsülhetetlen ajándékot még életében nem kapott. Máris megpuszilta két oldalról tanítványát, ami a felsőoktatásban meglehetősen szokatlan, nagyvonalú elismerésnek, és gesztusnak számított.
– Őszintén kívánok Önnek és kedves szeretteinek meghitt ünnepeket! – válaszolta, majd még egy mosolyt küldött ajándékként Antal felé, aztán kilépett a teremből, és ment a dolgára.
Időközben szállingózni kezdett a harminc főből álló hallgatósereg az órára, és mindenki lázas izgalommal találgatni kezdte, hogy vajon mit akarhatott kedvenc tanárnőjük Antaltól?
– Szia, reggelt! Na? Mit akart Ildi néni? – kérdezte egy felettébb kíváncsisodó, egzotikus szépségű lány, akit nem különösebben izgatott, hogy vajon hányast kap majd nyelvtörténetből, mert hármasnál rosszabbat eddig még sosem kapott. Antal sokszor kínozta önmagát, hogy ő miért kap állandóan elégtelent, amikor annyit görnyed, izzad szinte napestig íróasztala felett, hogy a nyelvtörténet száraz anyagát a fejébe biflázza, hogy az szinte már embertelen, még sincs eredménye.
– Csak nem vagy kíváncsi kedves Eszter? – kérdezte meglepetten, mintha most hallaná először ezt a kérdést.
– Jól van nagyokos! Ha nem mondod meg többet nem segítek neked szófajtanból! Aztán megnézheted magad!
Úgy tűnt, hogy ez használhatott, mert Antalnak jócskán inába szállt a bátorsága, mert rögtön elmondta mi történt:
– A tanárnő csak azért ugrott be, hogy kellemes ünnepeke kívánhasson mindenkinek, én pedig adtam neki is egy szaloncukrot! Most jobb? Most boldog vagy?!
– Jól van! Nyugi! Nincs gáz! Köszi, hogy elmondtad!
– Kapsz te is egy szaloncukrot!
– Juj, de jó! – kezdett ujjongani. – választhatok én?
– Hát… nem bánom! – kinyitotta a kis nejlonzacskót, majd megvárta míg a finom kezecskék matatnak a megfelelő cukrok után. Végül a lány kivett egy megfelelő szemet.
– Nagyon köszi! – azzal máris kicsomagolta és befalta az édességet, mint aki még életében nem evett ilyen finomat.
Később aztán egyre több – főként hölgyekből álló csoporttársak kezdtek bazsalyogva, szinte új emberként kacérkodó, flörtölő pillantásokkal megnyerni, és magukhoz édesgetni a félszeg egyetemi hallgatót.
Az adjunktus – aki a nyelvtörténet órákat tartotta -, nem volt különösebben férfiideál. Boglyas, fekete göndör haja rövidre vágva is úgy festett, mintha a hetvenes évek diszkó korszakából maradt volna itt. Nagy, kerek szemüveget viselt, mely embertelenül megnagyította két szikepengeként villogó halszerű kék szemét, mellyel gyilkosan, akár egy dögkeselyű, vagy ragadózómadár mindenre és mindenkire. Ha lépett bőrből készült félcipője egyszerre kicsit nyikorgó, sunnyogó hangot is adott, mint az olyan állaté, mely zsákmányát orvul, észrevétlen szándékozik elejteni. Persze egy kis idő múltán már mindenki felismerte, amint a folyosón kissé fennhéjázón, és peckesen lépked.
Amikor belépett a terembe tüstént síri, túlvilági csend telepedett fojtogató, szinte nyúlós, ragadós masszaként az imént még életteli, viccelődős, vidám csoporttársaság tagjaira. Amint meglátta szemüveges, szúrós, sunyi szemeivel, hogy az ő tanári asztalára is titkon valaki szaloncukrot csempészett kissé kedvetlen barátságtalansággal, figyelmeztető tüntetéssel – melyhez talán egyedül csak a tanárnak lehet joga -, a díszespapírú, kecses, finom szaloncukrot azonnal a szemeteskosár mélyére dobta, majd elővette a nagy naplószerű könyvet, és helyet foglalt, mintha ez a hétköznap is ugyanolyan kedvetlen, egyhangú, és szürke lenne, akárcsak a többi.
– Tehát! Kik vállaltak kiselőadás témákat? – kérdezte parancsolva.
Tüstént pár kéz lendült a magasba közöttük Antalé is.
– Igen! Akkor kezdjük talán… Antallal! Ha volna szíves!
Antal kénytelen volt egy hatalmas gombócszerűt nyelni, hogy visszanyerje átmeneti elszánt bátorságát, és talpraesettségét, ami egy ilyen bosszúszomjas tanárral szemben meglehetősen nehézkesen sikerült csak. Nem állt fel, hiszen a legtöbb kiselőadást tartónak csupán akkor kellett felállni, ha erre megvoltak adva az adott feltételek, de az egérlyuknyi kis helyiségben jó, ha összetudták magukat préselni a diákok, így ettől a formaságtól eltekintett a tanár.
– Misztótfalusi Kis Miklós nyomdászt, és nyelvújítót szeretném bemutatni a 17. századból… – kezdte el kiselőadását, miközben a megírt, kinyomtatott, kötelező vázlatokat szétosztotta társai között. Miközben a marcona tanárember is kapott egy példányt.
Miközben Antal igyekezet fejből, saját kútfőből érdekesen eldarálni a megtanult anyagot igyekezett farkasszemet nézni a tanárral, aki hol a naplóba, hol fontos papírjaiba pillantott, és látszólag kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy a lelkiismeretesen felkészült diák beszámolóját figyelmesen meghallgassa.
Antalnak csupán csak tizenöt percre volt szüksége, hogy méltó módon befejezhesse mondókáját, majd amikor végzett érdekességképpen felmutatta a nyelvújító, nyomdászról készült festményt, és egy érdekes, latinnyelvű szöveget, melyet az egyik antikváriumban talált, és ami jutányos áron meg is vett. Hátha még jó lesz valamire.
– Hát… köszönjük Antal az összeszedettségét! – közölte fintorogva, grimaszolva a tanár, mert ha nem tetszett neki valami, akkor telt ajkaival kezdett játszadozni, és úgy mozgatta őket, mintha azok önálló életre keltek volna. – Nem is tudom, hogy vajon megdicsérjem-e magát, vagy később beszámítsam az érdemjegyét a folyamatosan elégtelen zárthelyi dolgozataiba?! – tette fel mintegy csak magának a kérdést, mintha hangosan akarna gondolkozni.
Antal megrökönyödve, néma szótlansággal foglalt helyet. Mint akit egyszerre totálisan leégettek, vagy legalább is leforráztak a hír hallatán.
– Szerintem kurva jó volt a beszámolód hapsikám! – gratulált neki egy vagány, csinos rocker lány, akinek az álla ki volt lőve piercinggel.
– Hát… köszönöm szépen…
Még több és több egyetértő, halk mormogás suhant végig a termen, ami biztosította Antalt afelől, hogy rendesen elvégezte a feladatát, és a hallgatóság méltányolta összeszedettségét. Kivéve a barátságtalan adjunktust.
Az óra hátralévő része az új, velejéig unalmas, és pergamenszáraz tananyag ismertetésével, és magyarázatával folytatódott. Összességében azt lehet mondani, hogyha az ember életében léteznek olyan tantárgyak, melyeket egyáltalán nem kedvel, akkor ez a mostani nyelvtörténet óra pontosan ilyennek érződött.
Minden hallgató gépi üzemmódba kapcsolta át tevékeny agya fogaskerekeit, és úgy körmölt, akár a kisangyal, mert a szigorú tanárnak szokásává lett, hogyha egyszer valamit elmagyarázott azonnal egyetlen rántással letörölte az egész táblaképet, és akik kicsit is lassúbbak voltak máris pórol jártak, mert kérhették el a gyorsírók jegyzeteit.
– Tehát akkor ne feledjék, hogy a téli szünet után vár még magukra egy-egy vizsga, és szigorlat! – jegyezte újra és újra, mint egy állandósított, és nagyon kellemetlen fenyegetést, amit valahányszor újra kénytelen végighallgatni az ember újra és újra beleborzong, és kiveri a veríték. – Azon hallgatók, akik rosszul teljesítenek – itt jelentőségteljesen Antalra nézett -, jobb lesz, ha szorgalmasan megpróbálnak felzárkózni, mert Simonyi tanárnő nem lesz ennyire elnéző, mint amilyen én vagyok magukkal! – a mondat utolsó szótagját jelentőségteljesen megnyomta, mint egy hóhér, aki készül lesújtani a pallossal. Még az az ocsmány, orvgyilkos halszeme is – úgy tűnt -, kísértetiesen villog.
A tanár abban a percben, amint megszólalt a csengő sebtiben összeszedte cuccait, és úgy kiröppent a teremből, mintha bolha csípte volna meg.
– Na végre csajok! Ez kiment!
– Én esküszöm felkötöm magam, ha a következő félévben is ezt a rohadékot kell hallgatnom!
– Én is! Ennél még a Csorba halálunalmas órái is jobbak! Ott legalább lazíthat az ember!
Többen is beszélgettek órák után, és egészen baráti, családias hangulat alakult ki a hölgyek kompániájában. A legtöbben máris kezdtek gondos alapossággal felöltözködni, hiszen időközben a bukós ablakok keresztmetszetében baljóslatúan megjelent az első, szállingózó hópehely, ami egyaránt jelentett totális dúgót a közösségi forgalom vérkeringésében, és tartós időkiesést.
– Hát akkor mindenkinek boldog tetves karácsonyt csajszik! És persze köszi Antal a cukrot! – kötötte meg méretes, nagyalakú sálját egy újabb modellalkatú hölgyemény. – Remélem puskázhatok majd rólatok, ha jönnek a vizsgák januárban?
– Hát még szép hogy!
– Akkor sziasztok! – köszönt, aztán elment.
Antal majdnem teljesen egyedül maradt a halotti csendbe burkolózó, visszhangzó kis egérlyukban. ,,Megfenyegetett a szemét! Semmi könyörület, vagy erkölcsi gátlás! Hogy fogok én átmenni azon a tetves vizsgán?!” – faggatta magát, és egyre kilátástalanabb, elkeseredettebb lett. A hóesés mindig az árva szomorúságot, és a világ számító gonoszságát juttatta eszébe.
– Figyelj Antikám! Szeretnéd, hogy elkísérjelek egy darabon? Én is a Déli pályaudvar felé megyek! Arra gondoltam mehetnénk együtt! – Kati kötött sapkát, színes sálat, és kesztyűt húzott magára, és olyan angyalnak tűnt, akit azért küldtek a földre, hogy őszintén megvigasztalja az embereket. Antalban hamar felébredt a sóvárgó, reménytelenül romantikus szerelmi láng. Misem bizonyítja ezt jobban, mint azok a szánalmas, vége hossza nincs ömlengő versek, melyeket az aula magányában írogatott.
Kissé bizonytalanul bólintott, majd engedte, hogy a lány belé karoljon és együtt lépjenek ki a teremből, és az egyetem kapuján. A felettébb kellemetlenre sikeredett nap után Antal igazán megérdemelt egy szikrányi kis boldogságmorzsát.