Asztalnyi rágógumiba
vésett arany-köpésekkel
szemben bizony nem sok
esély maradhat;
kopogtatás alszik
megannyi már eleve
bezárt ajtókilincsben.

Talán még a bizalmat
s a feltétlen alázatot
is rendre kizárták,
mert nem hagyhatták
érvényesülni őket.
Ijesztően lelkeket
nyírnak meztelen kopaszra;
tegezés s magázás közt
félúton mintha már minden
s mindenki szándékosan
megbicsaklana.

Senki sem értheti miként
is tehetné egyáltalán jóvá azt,
hogy létezni vágyott e Földön,
de nem tudott.
Gyűlne már, akárcsak
a genny a megbocsátás
ember-szívekben,
de hiába járja világutazóként
körbe az ember a földet,
ha nem találhat megelégedettséget
szülő harmóniára.

Cél s vágy már mind
elkoptatott jelszavaknak tűnhetnek;
a Lélek szüntelen feltárja
makacs-önző végtelenjét,
s ami még hátravan.
Miért van, hogy az
ember üres tenyereket
szeret őrizgetni,
amikor akár még
őszinte baráti szövetségeket
is köthetne?!

Mert most mindenki
alaposan gyanakvóvá,
meg-nem-értetté lett,
akár a gyanú – hiába
a várakozás még számítana rá,
hogy az ember pátyolgassa
babusgatva eszmeiségét,
míg a bizonytalanul fetrengő
Jövőt is rendre leszögezték.

Az ember egyszerre
teremtő bölcső,
s sírverem is egyben,
hiszen testének kicsinyes foglya.

Mert sehol sem adatik bíró,
vagy törvény megítélni a reményt,
melyhez mindenkinek joga van;
áldozat volt-e az elkövető tettes?!
Kérdések kúsza özönére
már egyre kevésbé érkezhet méltó,
s átgondolt felelet.

Kibúvót keresnek
az igazságoknak is,
melyet forró hájjal
még egyre kenegetnek.
Minden prédikáció-beszéd,
hitvány köntörfalazás,
mely – minden esetben –,
egy helyben jár.