Útvesztőnkké aljasította
önmagát az odakint.
Győzhetetlennek hitt logikák aljas,
kisstílű játékszerei,
akár kisebb-nagyobb szituációk
mocska feszülnek bele a Jelenidőbe,
melyet már sehogyan sem lehet jobbítani.
Tévedhetetlenül érezzük,
és tudjuk, hogy sokszor
a járhatatlan, girbe-gurbás utakon
szükséges végig mennünk,
még akkor is,
ha tudjuk változtatni aligha tudunk.
A néma, cinkos,
kikezdett hallgatás
- ellenszernek még jól jöhet.
Csupán a megtalált
lélek-harmónia üdítő,
frissítő bizsergése,
melyet egyedül
a megváltó Mindenség kínálhat fel
- ha tetszik -, ajándék gyanánt.
Justitia-mérlegen forgandó
vakszerencsékben egyre
ritkábban bízhatunk meg,
akárcsak kézfogó,
szavukat garantáló
spicliskedvű barátainkban.
Bukások, és zuhanások közt
már félúton mindannyian
felezőidők részlegén járkálunk
alig egy-két miliméterrel
ásító szakadék-vermek felett,
mint valami elfuserált kötéltáncos;
már régóta elérhetetlen
messzeségnek tűnnek babusgató,
dédelgető simogatások,
becézgetni kész vigasztalások
megváltó mozzanatai...
Stigma-pecséteket ütöttek
immár felnőtt, törődött,
meghajszoltnak hitt arcokon,
melyben még mindig
világolt az örökgyerek
kíváncsi játékosság.
Béna düh-indulat,
gyalázkodás ím - úgy látszik -,
még most is egyre
inkább divatozva dívik,
és meg is marad.
- Elnehezült hétköznapok
lisztporában megmártjuk
bohóc-képmásunkat,
de már nem merünk,
és nem is akarhatunk
önfeledt vidámsággal
kiröhögni akár még saját magunk.
Egyszer majd csak úgy leszünk,
hogy visszanéz majd ránk
tükrök görbe-groteszk fenekéről
egy ismeretlen torzó-arc,
majd föl is sajog bennünk
a marasztaló ítélet:
Vajon miként és hogyan
juthattunk idáig?!