Most még akár a mosolytalanná
lett kósza árnyékok gyűlnek
egyre arcunk árkaiban az évek,
torkon ragadnak a legbensőbb,
tudatos félelmek, melyeket tán
tudatosan is igyekeztünk lelkünk
legsötétebb odvában lerombolni;
kínok, tragédiák, kézfogó árulások
már mind-mind egyre alattomosabb
portyázások módjára követnek bennünket.
Nem dobáljuk le, akár a foszlásnak
indult ruhadarabokat féltettebbnek tűnő,
kicsinyes titkaink.

Jó volna legalább néhány órára,
napra, évre mihaszna gondjaidat,
bajaidat inkább a sarokba hajítanod,
hogy még véletlenül se kísérthessenek
meg állandó jelleggel.
Egyre jobban igyekszünk bizonygatni,
hogy a végső elszámolás talán
nem is késik majd nemsokára.

Felpattan még a készületlen indulatiság,
mert nem tudhatja mit is várhatna
egy-egy komplikáltabb,
rizikósabb élethelyzettől;
Gyötrődő nappalok derengésében
most még virrasztó szemekkel kellene
őrködnünk önmagunk
józan ítélőképessége felett,
melyet sosem szabadna,
hogy harag, düh, indulat vezessen.

Hiányzik számunkra az angyali
vigasztaló becézgetés,
mely a gyöngédség szent akaraterejével
igenis végleg elűzhetné fejünk felett a gaz,
vad bitorló kiúttalanság enigma-lényegeit.
A tudatos, elfojtott,
remegő aggódás reménye rendre
visszahull a Lélek kettőzött spirál-falai közé
s onnét nem ereszti már
szabadon a túlélésért hazárdjátékokat
játszó szélhámos-akaratot.

Éveink sűrűsödnek, akár a szomorkás
Anyegin-hópelyhek a szélben,
Mintha folyamatosan kizsebelné
vétlen áldozatait a Lét.
Most még legszívesebben
elszámolnánk minden szándékosan
eltévesztett köszönéssel,
ki-nem-mondott, romantikus bókolással,
titkos szemek flört-párbeszédeivel,
melyeknek mostanság jelentése nincs
s talán nem is lehet igazán.
A fergeteges zenebonát,
mely köröttünk szitkozódik
egyre még jó volna bizton túlélni!