Áttetsző tenyerünkből
mintha már rég eltűnt
volna kézfogások becsülete;
vergődő törött-szárnyunkkal
csupán bukdácsolni vagyunk
még képesek,
ha egyáltalán észrevesznek.
Ámokfutók s megátalkodottak
béklyózzák zsigerileg lelkeink,
hogy farkascsapdát vetettek
homályos alku-szerződések keretében,
melyek még véletlenségből
sem az átlagoknak kedveznek
- de kivételezett,
kiváltságos egyeseknek.
Mert evilági földi életünk
mintha fénytelen kallódna
szándékosan Nirvána-őrző sivatagba,
ahonnét sosincs biztos visszaút.
Mintha sziszifuszi terheket
cipelő lábnyomainkkal sors-verte,
bizonytalan labirintusok
folyosón botladoznánk,
akár idült részegek balga-ostobán,
mert sehogy se lelnénk
az önmagunkból való kivezető utakat.
- Az emberek többsége
mostan akár a megbolygatott
méhek szomorkás zsolozsmákat
mormol magában:
miként s hogyan kellene
még változtatnia
hajótörötté lett életén,
melyet üzletelő cápák,
kicsinyes hiénák ledaráltak?!
Tuskó-lakó,
serénykedő hangyák
mostan egymással összevesznek,
végül hamarján ölre mennek;
szánalmas lét-kincseket
csipegetnek, mint mások
kárán hajszolt,
levetett mócsingos koncokat,
hogyha majd röggé,
s hamuvá lett
csontjaink bogarak
otthonaként szolgálnak.
Sorsunk Idő-pikkelyes
gyöngyei is szuperszonikus
iramban telnek s rohannak,
mintha szándékosan űzné,
hajtaná egyre valami.
A megfeszített nyughatatlanság
várna a benti lélek
számára harmóniát,
kegyelmes megváltást.
Korcs kuvasz-ebek
veszett kaparhatnékja
még egyre tombol;
jó volna végleg
megtisztulni hányingerkeltő,
émelyítő undoroktól,
hogy ne kelljen még
szánakozni is köröskörül
nagyívű, bohém
világnyi szappanoperákon
- mert most még egyre
falánkabb e hitvány,
senkiházi Kor, szája
egyszerre lepedékes,
ordas elhatolhat egészen
dobbanó szívünkig mohó,
kíméletlen metszőfogsora.