Idők üres szakadékaiból
már hiányossá vált a tégla,
építőanyag; évezredek szilárdnak
gondolt Apokrif-gondolatjelét
- meglehet -, végleg eltörölték,
szőnyegek alá söpörték
inkább csakhogy gondolkodni,
kérdéseket feltenni már ne kelljen.

Egykor hajdanán még kiégetett
agyagtáblákra volt felvésve
a lényeges mondandó,
melyet semmi el nem puszíthatott:
se idő, sem emlékezet.
Most e nevenincs kicsinyeskedő
Babilonba, Bábelek acsarkodó
nyelvi zűrzavarai közt félúton
már egyre kevésbé akarják
akár még egymástól is megkérdezni:
Na, mondd csak?!
Neked miből telt kacsalábakon
forgó palotákra és havi milliós fizetésekre?!

Száz ölnyi oszlopos magányban
Simeon is le-lepislant lábai
előtt elterülő széles e világon;
lát s talán már meg sem igen lepődik,
ha testvér-testvér,
tolvaj-tolvajt elad,
hiszen betyárbecsületben
sincs már régóta tisztesség.

Tiprodó hezitálás, forgolódás
már minden kisstílű,
mocskos ál-alkut, melyet
valaha ember nevében köttettek,
akár még elbizakodottá tett
nagyhatalmak is;
megrendült köznapi szokások
kötőféke vissza-visszarántja áldozatait.

A lélek szirmai közt
sarjadó burok-szenvedést
aligha érthetik,
hisz más - látszólag -,
fontosabb dolgaik is
merő elsőbbséget élveznek,
mert lassú fordulást szül
a biztos zuhanással
egybekötött süllyedés,
melyet maga a hétköznapok
taposómalma szül.

Jó volna még,
ha mindennapok
olcsó-talmi kálváriáján
az áltagos embernek sem
kellene szükségképpen
megutálnia saját magát
- de legalább akarattal,
lélekerő-meggyőződéssel
feltornázná magát
a sárgaföld iszamós mocsaraiból is.

Mostan már egyre kevésbé
lehet igazi otthon-menedék
a külső Világ, legfeljebb csak
átmeneti menekült-tábor,
ahol sok ember-tömeg
látszatra megpihen,
aztán akár a türelmes,
de átutazó vendég szedi
sátorfáját és már megy
is tovább, hajtja őket
benső honvágyuk
kikényszerített boldogulása,
és Odüsszejája.