Ember talán nem is gondoltál
 még arra, hogy mennyit
 nyom a latban az,
ha megérzed miként
 s hogyan változik
 egy képzeletbeni ítélőszék
 előtt tetszőleges súlyod titka.

Igenek kósza, átláthatatlan
 tömege egyszerre vonz,
de agyon is nyom;
már nagyon csábítana
 inkább a tudatos nemet mondás.
 Mert ropogva, sírva falja föl
 önbizalmadat minden szálig
 e mostani agyonzsigerelt,
kibelezett Kor, melyben az egyén,
 mint kreatív individuum
 jócskán megszűnik,
 gyűrött mosoly
 egy elszórt szájszögleten,
 mert - tudható -,
 minden vereség nyomorba dönt,
 de sosem megtámasztja áldozatait. 

A tömör Nirvána-semmi
 hiánya inkább elsodorva
 úsztatná zizegő,
 méla tagjait a Létnek
 mindhiába; csápol
 a hiábavalóság milliónál
 is több polipkarma.
 Mert rendezni
s megoldani kellene
 az érzelmek kétismeretlenes,
 nehezen összeegyeztethető
 egyenleteit, hívások,
baráti gesztusok ereje
 még vonzza magához
 a naiv-lelkűeket is,
 mert föntről lefelé jön,
függeszkedik egészen
 a lélek barlangmélyére
 a tartósnak becézett üresség. 

A legrosszabb, hogy tudható:
 mindent s mindenkit
 a háta mögül előz
 meg előbb a múlt,
 aztán az emlékezet,
 míg végül talán már
 nem maradhat senki
 és semmije, melyhez
 egykor igazán ragaszkodott.
 S akár egy elszabadult
 kőhajítás kicsit minden
 másodpercben elhull szirmok
 pergő nászaként a dolgok menete.
 
- Émelyítő, ideges hadarás,
 fogadkozás hallatszik:
 vallatja önmagát is
 a Mindenség parázsló-fejű nyílvesszeje.
 A kegyelem, irgalom,
megváltás gyanánt hiába is
vagdosná a harmónia-csöndet,
 akár kétélű kard,
 mely csak sáfárkodni,
kupeckedni tud önző,
 mohó akaratával is, melyből vétetett.