Ember, mit művelsz már megint?!
Egyszerre cáfolod
s ugyanakkor dicsőíted
is a végtelen kitágíthatóságát,
a nukleáris gombafelhők-szülte
sors-kataklizmákat,
melyek akár még
másodpercekben méricskélik
mihaszna fejed fölött
a Létezés tiszavirág-értelmű értékeit;
lassú puskagolyóként lökődnek ki hazug,
prédikáló tömeg-szájadon
semmimondó szavaid arról,
hogy hófehér tollas
gerle-galambok még
hordozhatnak nyeszlett olajfaágakat,
amikor új kontinenseken
letelepedni s kibontakozni vágynak;
mintha a puszta megértés
is ellenmondást szülne önmagával,
mert a lényegi információ
veszíti el magát a sok olcsó,
talmi ócska beszéd mögött.
Nem fog az állhatatosság
se megrezdülni, akár szikkadt,
zizzenő nyárfalevél,
mert nagyhatalma kicsinyeskedő
sakkjátszmája színjózan,
de beszámíthatatlan.
Alszanak sok helyütt
a mocorogni vágyó
ostobácska szamarak.
Hullámozva egyszer csak
váratlan-hirtelen nyüzsögni
kezd kedvükre a megrúgdalt
kis emberek betömörlött hegymenete,
emberek agglomerátumának foszladozó,
oximoron-bőrét egyre inkább
megnyúzzák a zsigerileg sekélyes,
semmitmondó hétköznapi kálváriák.
- Szétszórja, majd fel is osztja
önmagát a gyarló ember,
hiszen mást aligha tehet;
tűr, gürcöl, vért izzad, ameddig
csak eléldegél hatvan egynehány
évet s mivel adható nyugdíja
a meghaláshoz is gyatra-kevés,
hát csak húzza továbbra is a lélekölő igát.
A föld bábeli tornya,
akár a légből kapott kártyavár
- ideje korán -, összedől, mert
ahogy időtávolok spirál-kerekéből
a kisember távolodik,
úgy zsugorodnak független,
sokatmondó gondolatai,
s észérvei az időtlenségek üvegfoga közt,
mert mindenkinek fáj
a bőre alatti kivándorlás lehetősége,
mely csak nem akar megszűnni,
- sőt -, egyre inkább erősödne.
Két kardpengeként a Világ
egyre inkább tépdesi saját
szándékosan elfűrészelt
madártollait...