Amikor például javában folytak már a gólyabál előkészületei Áront egy-két talpraesettebb, kicsit szemétkedő kamasz srác rögtön beszervezte, hogy jó lesz háttérénekesnek, hiszen a tulajdonképpeni ereszd-el-a-hajam-bulin az eredeti énekhang is playbackről fog menni.
– Hapsikám! Ne legyél ennyire kis genyó! Meglásd frankó lesz az egész! – igyekezett biztatni, bátorítani egy másik osztálytárs srác, akinek a fejéből úgymond előtört az isteni szikra, és sikeres rock énekes szeretett volna lenni, akiért csak úgy döglenek a dögös bombázó bigék.
– Most maradj veszteg, amíg lefújjuk a hajad színes hajfestékkel! Vérbeli rapper leszel kisapám, csak kushadj egy kicsit! – több szót nem vesztegetett. Előhúzott egy hajfestékes flakont, és ami belefért máris vastag, gusztustalan sötétzöld színnel fújni kezdte Áron drótszálhoz hasonlító haját. Alig tíz perc után végzett, és megnézte magát a tükörben Áron valóban egy teljesen ismeretlen, vadidegen embert látott a tükörben. Mintha a szokásos idiótákra jellemző, esetlen, szerencsétlen külseje eltűnt volna, hogy helyébe egy vadabb, vagányabb, nyughatatlan alteregó vegye át a kezdeményezést kissé hányatott élete felett.
– Látod! Kis haver! Erről van szó! – azzal a kamasz srác hazaengedte Áront, akinek még aznap este gyakorolni illett a nagyméretű előszobatükör előtt az esti fellépésre. Főként a mikrofonnal történő mozgásokon illett korrigálnia, és változtatnia.
A dolog balszerencsés része akkor következett, amikor az éjszaka folyamán Áron sikeresen leizzadta hajáról a gusztustalan zöldszínű festéket. ,,Most vajon mi lesz? Gábor tutti biztosan ki fog nyírni, vagy összetöri az összes csontomat!” – baljóslatú gondolatok motoszkáltak fejében. Még anyjának is eget-földet megígért, ha segít neki kimászni ebből a vesztésre álló helyzetből.
– Szívem! Tudom, hogy fontosak az új barátaid, és be szeretnél illeszkedni, de nem gondolod, hogy ez csak egy kisebbfajta baleset?! – kérdezte anyja, akinek esze ágában sem volt zöld hajfestéket venni, és azzal ismét jócskán befújni fia frissen megmosott haját.
– Akkor nekem biztosan végem! – gondolkodott hangosan, majd télies sapkáját a fejére húzta, és késő délután visszaindult a gólyabálra, ahol már mindenki az izgalom felfokozott lázában égett.
– El ne feledd kincsem! Érezd nagyon jól magad, és ne is figyelj azokra, akiknek ez nem tetszik! – biztatta, bátorította minden kényes anyja.
– Köszi… anya… igyekszem haza… – azzal már be is ugrott a liftbe, és máris nyakába vette az egész lakótelepet. Folyamatosan az járt a fejében, hogy újsütetű, kicsit szemétkedő barátja szíjat hasít a hátából, vagy jobb esetben is felpofozza azért, amiért képes volt egyetlen éjszaka leforgása alatt tönkre tenni rapper-frizuráját.
– Pedig isten az anyám, én úgy vigyáztam rá, mint a szemem világára! – hajtogatta mindvégig magában, míg a lakótelepet elhagyva be nem fordult az egyik mellékutcába, ami pontosan a gimnázium főépülete előtt ért véget.
Amikor odaért a gimnázium épületéhez, ott valósággal már javában állt a bál. Ahova csak a szem ellátott színes léggömbök fantasztikusan színpompás kavalkádja, és persze a jól megszokott, tomboló, fülrepesztő diszkózene kakofóniája minden mennyiségben.
Áron valósággal azt sem tudhatta, hogy merre kapkodja a fejét, hogy ennyi irdatlanul sok, vadigen embert kerülget, és csupán csak lépésekben képes haladni. Így is legalább vagy huszonöt percébe belekerült mire sikerült beérnie a nagy aulából nyíló nagy étkezőterembe, ahol a tulajdonképpeni gólyák avatása már kezdetét vette.
A lányok voltak a legszebbek. Koktélszerű, csinos, stílszerű ruháikban egyszerre tűntek ördögi, számító angyaloknak, és perszónáknak egyszerre, akik minél előbb felnőttek akartak lenni, pedig valójában gyerekes érzelmeikkel sem lehettek eléggé tisztában.
Mivel termetes testét nehéz lett volna takargatnia megpróbált úgy elsunnyogni a széken helyet foglalók sorfalai között, hogy azok a legkevésbé se vehessék észre, hogy ő lesz az est egyik fellépője, ráadásul rapper minőségben.
– Hát te meg hol a francba voltál kis haver? – nézett rá mérgesen a szemétkedő kamasz srác, aki szintén kockás ingben, fekete nadrágban, és rapperekhez méltó napszemüvegben, és kifestett hajjal már jó előre fel volt készülve a fergeteges este hangulatára, míg legjobb barátja húzta a száját, és csóválta a fejét Áront látván. A suhanc srác azonnal lekapta Áron téli sapkáját, és ekkor robbant a bomba:
– Mi a jó büdös francot csináltál a séróddal hapsikám??? – ordította a füleibe rikácsoló hangon. – Tudod te mennyi előkészületet igényelt ez az egész hóbelevanc?! – a hangulat valóbban robbanással fenyegetett, és Áron egy pillanatig ténylegesen azt hihette, hogy új barátja most úgy elveri, mint egy kis szánalmas férget, ám ehelyett váratlanul a suhanc srác – vagy mert szorított az idő, és nemsokára ők következtek, vagy mert már ő is ki nem állhatta ezt az egész felhajtást -, azonnal Áron frissen mosott, eredeti sötétbarna hajába nyomott egy fordított baseball-sapkát, ráadott egy idétlenül álló napszemüveget, majd következett a mikrofon, – ami kivételesen nem volt bekapcsolva -, és Áron máris úgy nézett ki, mint egy rosszarc valamelyik hírhedetten veszélyes környékről.
– Na, akkor skubizzatok faszikáim! Azonnal mi jövünk! – tartott eligazítást a srác. – Ha nekem el merítek cseszni ezt az estét esküszöm, hogy a következő négy évben jócskán meg lesztek fingatva! Megértve?!
Barátja komolyan bólintott, Áron pedig kortyokban próbálta visszafojtani a félelmét, és jó párszor bólogatott, mint egy idióta.
Felharsant a dübörgő hangorkánnal a diszkó, és a house zene, amitől nem hogy egymás szavát, de szinte az adott környezet reakcióit sem lehetett megérteni. Máris táncolni kezdtek. Legalább is Áron, aki igyekezett mindent úgy csinálni, ahogyan a srác mutatta neki. Semmi kedve sem volt hozzá, hogy elverje. Óhatatlanul feltűnt neki a történelem és a tesitanár, amint árgus szemekkel figyelik háromszemélyes zenei triójuk debütálását. Úgy tűnt a legtöbb tanár remekül szórakozik, és valamilyen szinten mérve talán egyedül csakis ez számított. Kihozni az estéből a legjobbat, hogy senki se csalódhasson bennük.
Áron sokáig azt hihette, hogy sohasem fog véget érni az ismeretlen, angol nyelvű karattyolás, amiből csupán egy-két szót értett, hiszen a többségében a rapperek meglehetősen durván káromkodhattak, mert mintha a zene is borongósabb üzeneteket hordozott volna. Zenei klipekben lehet ilyesmit felfedezni. Kis zenei produkciójuk ösz-vissz alig volt tizenkét perces, mégis hatalmas, szűnni nem akaró tapsvihar fogadta bemutatkozásukat Áron táncának köszönhetően, ami átmenet volt a keringő, és bizonyos ritmikus aerobikos mozdulatok között, persze jó nagy adag improvizációs készséggel megfejelve.
Mind a hárman gyorsan lejöttek a színpadról, és eltűntek a színfalak mögött átöltözni. Még javában hallották a tapsvihart, amikor a srác gratulált jóbarátjának, aki máris magukra hagyta őket, és sebtében távozott a sulibuliról.
– Hát… hapsikám! Te aztán nem vagy semmi… – nyomott barackot a fejére. – Ahhoz képest, hogy azt hittem csúfos bukás lesz te szépen kihúztál minket a csávából. Talizunk a következő héten! – dorgálta meg, de nem fogott kezet vele, csak most nem páholta el, és nem szégyenítette meg.
Ahogy Áron csöndes angolossággal távozott a sulibuliról igyekezett minden részletet jó alaposan átgondolni, és kielemezni. ,,Ezzel a balhézós sráccal még sok gondom lesz a közeljövőben!” – szögezte le magában, és ezt követően minden gondolatát arra használta fel, hogy megfejthesse, hogyan barátkozzon össze olyan emberekkel, akikkel nem lehet egy hullámhosszon, vagy közös érdeklődési körben, mégis akikkel szükségük van egymásra ahhoz, hogy túlélhessék a problémás kamaszkor csetlő-botló megpróbáltatásait.