Az Idő szikláiban minden kő nyugodt,
néma, és talán mozdulatlan;
a felszín alatti hámrétegek,
akár a kitinpáncél,
avagy a vaskos, lefoszthatatlannak
tűnő, szilárd hagymahéj
még nem adhatják önként,
s egyszerűen oda önmagukat,
hogy mások is megismerjék.
Frissen fejt hajnali zokogást hoz-vissz,
vagy épp csak hurcol magával
a nyári szellő;
kihantolt félszeg-sugárzó mosolyok
megváltó vigaszába de jó volna még
bele-belekapaszkodni félúton.
Hogy ne csupán hamis-hazug,
mesterkélt gesztusokba
kapaszkodhasson az,
aki igenis létszükségletnek
tekinti a Szeretetet és Szerelmet;
megállíthatatlan apály-dagály
csalja már alattomba tőrbe érzékeinket.
A hétköznapiság civilizáltnak
bizony korántsem nevezhető
közönye inkább ragályosan fertőz,
mintsem valóban elsimíthatná
a problémás, vitatkozásra
hajlamos, örök kérdéseket.
A mozdulatlan, porig alázott méltóság
hamarján térdre borul;
zsugorodnak immár kinyitható
ámulatban az ösztönök, érzékek,
s minden annyira látszat-képlékeny.
Az egymásba röppenő apróbb
fogyatkozásokat sem lehet kikerülni,
hisz nem lehetett, aki megtanítson rá,
miként kéne létezni.
A napfoltok gusztustalan
pattanásai egyre inkább
kiütköznek a bőrön,
míg csak stigma-sebekként
fájdalmasan nem kezdenek vonyításba.
Az Idő digitálisan egyre
inkább rögzítésre kerül,
míg az Ember folyamatosan
érzi múlásának előszeleit...
Mert nem úgy van ám,
hogy minden burok-magány
csupán csak szimbolikus,
vagy jelképes!
Visszatérnek dolgaik,
összefüggéseik egyszerűbb,
kristálytiszta értelméhez azok,
kik érzik s tudják:
valami régóta nincs már rendben itt!
- Lassan szívódik fel
minden károsító anyag,
s bár az emigláló
és tartósítószerek egyre népszerűbbek
a szabad-gondolatot azért
mégse áztassák már
se spirituszba, se ecetbe.
Minél több, annál jobb!
Rövid link:
(csak bejelentkezve)