Anyám viselkedése észrevétlenül egyik pillanatról a másikra átalakult, megváltozott. Akik régebbről ismerhették, vagy jó ismerősei voltak – ami érdekes módon meglepően kevésnek bizonyult -, még azok is rendre elcsodálkoztak, amikor sietve, senkivel se törődve kvázi szándékosan kerülve az embereket nyáron sötét napszemüveg mögé rejtve vonásait, télen hosszú, arab, selyemsálat, és bolyhos sapkát véve, hogy még véletlenül se ismerhesse őt fel senki. Amennyiben ez mégis megtörtént csupán csak arra volt idő, hogy egy-két baráti szót váltson az illetővel, persze attól függően, hogy mennyire volt jóban vele, vagy hogy éppen akart-e tőle valamit a kölcsönös kereskedelmi függőség szabályai jegyében.
Anyám – sok esetben -, magam is kissé későn jöttem rá kategorizálta a hasznosság elve szerint az embereket.
Ezek szerint léteztek az okosak, és szépek kasztok, melyek olyan embereket foglaltak magukba, akik bátran elmehettek volna a szépségiparba dolgozni is hiszen makulátlan fizikai, és testi megjelenéssel rendelkeztek, és miután maguk is tisztában voltak nagyon is előnyös testi kiváltságaikkal mintha kissé le is nézték volna azon embertársaikat, akik a nagy vízválasztó átlagemberek életszínvonalára süllyedtek. Emellett rendelkeztek olyanok is, akik egy-egy szívesség, kisebb fajta bagatellnek számító ígéret reményében igyekeztek megcsinálni azokat a dolgokat, melyekre anyámnak szüksége volt, és anyám fondorlatos, nőies praktikákkal sikeresen mindig elérte, hogy jól jöjjön ki a dologból, ami annyit jelentett, hogy nem termelt veszteséget, vagy ráfizetést egy-egy megcsinálandó háztáji munkája.
Apám halála után úgy éreztem, hogy anyám szándékosan kiüríti maga körül a közösen megszerzett tárgyakat, és ingóságokat, ahogy mondani szokták. Előbb következett a nagy, legalább nyolcvanöt kilós, masszív, testes, öreg veterán öntött vaskád kiszedése a fürdőszobából, melyet – főként én és egyik markosabb unokabátyám vittünk le a hetedik emeletről. Mire véget ért a megfeszített munkanap kicsit úgy éreztük magunkat, hogy a szerencsétlen Sziszifusz, akinek rendre súlyos kősziklákat kell legörgetnie a hegyről, ahová büntetésből az Olimposzi Istenek száműzték.
Még jócskán hallottam néhai apám markáns, tréfálkozó hangját:
–Na, mi lesz?! Fújd föl a pofád aztán gyerünk! Uccu! – s a nagy öntöttvas matuzsálem úgy fordult ki a malter, és a több kilónyi csempés snitt börtönfogságából, mintha kincskeresők lettünk volna, akik kiszabadították az idők fogságából.
A fürdőszoba felújítási hadművelet bőséges másfél hónapot vett igénybe, de később – főként anyám -, úgy éreztem mindennel megvolt elégedve. Magának sem ismerte volna be, de mintha bolyongó, és kissé zaklatott evilági lelkiismerete válaszokra talált volna, melyek ismét harmóniát, higgadtságot, és elszánt, temperamentumos talpraesettséget fecskendeztek beléje.
– Édes fiam! Apád most nagyon büszke lenne rád! – mondta, és szándékosan úgy fordította a fejét, mint a körözési fotókon a bűnözők, nehogy az ember láthassa emberi érzelmeit.
Nem szerettem volna ismételten kihúzni a gyufát, vagy felbőszíteni gondoskodó, értem aggódó anyámat, de ez lett volna a legeslegutolsó masszív mondat, melyet apám valaha is az arcomba vágott volna. Ugyanis határtalanul makacs, büszke, és arrogánsan teátrális, prédikálásra hajlamos ember lévén – meglehet -, hogy sokkal inkább egy afféle bölcselkedő, antik filozofikus axiómát, vagy szállóigét választott volna, hogy elsősorban saját, megrögzött, és tánítoríthatatlan igazságait igazolja kis családtagja tagjai előtt.
Anyám később szinte minden bútor és ruhadarabbal is hasonlóképpen járt el. Mintha azáltal, hogy megszabadult közös múltjának szilárd emlékeitől elsősorban a bizonytalan, és egyszersmind nagyon is kétséges jelenidőre is minél jobban, és hatékonyabban realista módon koncentrálni akart volna.
– Kell ez az öltöny vagy sem! – szinte mániákus akarattal próbáltatta fel velem apám összes általa vásárolt holmiját az utolsó zokniáig, és megvolt győződve, hogy azért valami csak rám megy. Ám sok esetben tévednie kellett, mert a vadonatúj, talán egyszer viselt öltöny kis híján elszakadt termetes vállaimon, a fekete szövegnadrágnak pedig totálisan tönkrement a cipzárja.
–Anyám! Szerintem jobb, ha odaadjuk valami segélyszervezetnek! – szabadkozó hangon próbáltam meg rábeszélni, hogy ha már így alakult, akkor a holmik legalább biztos kezekbe kerülhessenek.
– Hogy is ne! – fakadt ki olyan vehemens lobbanó indulattal, melyet csak nagyon ritkán láthattam tőle gyerekkoromban. –Ezek márkás, drága holmik édes fiam! Ha neked nem jó, akkor majd legfeljebb eladjuk! – s akárcsak apám idejében a beszélgetést ő is egy merev fejbólintással vélte lezártnak tekinteni.
Később divatba jött, hogy mindenki új ablakokat, és nyílászárókat szereltet fel, még mielőtt ténylegesen beköszöntene a marcona, ínséges téli évszak. Hát anyámnak sem kellett több. Tüstént árajánlatok százait kérte ki az ú.n. mesteremberektől, akiknél egy némelyik ténylegesen úgy festhetett, mint Mekk mester a szorgos, ám kétbalkezes ezermester kecske a bábfilm sorozatból.
– No édes fiam! Mit szólnál ezekhez? – azzal fontoskodva, akárcsak egy megfontolt üzleti érzékkel is megáldott asszony máris elém rakta azokat az átláthatatlan, és velejéig érthetetlen árajánlatokat, melyeket vagy az internetről töltött le, vagy amilyen elszánt, és makacs volt az adott cég, vagy vállalat székházából hozott el „fű alatt.”
– Anya! Bocsáss meg, de… én nem értek az ilyesmihez… - szabadkoztam, és arckifejezésem sokkal inkább egy analfabéta kisiskolás benyomását keltette, semmint egy határozott, és éles eszű harminchárom éves férfiét.
– Édes fiam! Tudom, hogy nagy gondolkodó, és bölcsész vagy, de előbb-utóbb ezt is meg kell tanulnod! – éreztem, hogy pusztán csak azért igekszik körömszakadtáig, és minél részletesebben beavatni  gondosan felépített terveibe, elképzeléseibe, hogy éreztesse szüksége van az anya-fiú közötti eltéphetetlen kötelék szövetségére. Így hát ott ragadtam a nappaliban, és már késő este lett, mikor mindketten úgy éreztük meghoztuk a döntést, hogy kivel fogjuk az összes ablakot és nyílászárót kicseréltetni, hogy ne fagyasszon meg bennünket az isten hidege.
Anyám másnap – ki tudja miért -, talán lelkiismeret-furdalásból vezettetve tejbegrízt készített, mert nagyon is jól tudta, hogy én hajlamos vagyok egy akko grízt a tejbe önteni, amitől sokkal inkább darabtorta lesz a végeredmény és nem valami ehető hófehér masszaszerűség. Vastagon meghintette fahéjas porcukorral, mely gyermekkorom óta nagy kedvencnek számított. Ravaszul, csillogó szemekkel rám nézett. Az ember a legtöbb esetben ilyenkor mindig is sejti, vagy tudhatta, hogy miben is sántikálhat, majd közölte, hogy szívesen elutazna velem, amolyan anya-fiú közös nyári vakációra egy szigetre, vagy valami szép városba, ha esetleg ahhoz lenne kedvünk, és ahol – reményei szerint -,megtekinthetjük majd az adott városka kulturális nevezetességeit.
Bár sohasem voltam egy beképzelt, vagy telhetetlen ember, de éppen akkoriban olvastam az interneten egy cikket James Dean sírhelyéről, és a Kaliforniában található Batman-múzeumról. Mivel gyermekkoromban gyakorlatilag tévén nőttem fel a sok szépirodalmi, és szórakoztató környék mellett, ezért nem is volt részemről kérdés, hogy hová is mennék szívesen. Mégis kicsit úgy éreztem anyámmal szemben nem volna fair, hogy egy olyan hatalmas város, mint Los Angeles egyedül bolyongjunk, mint két ismeretlen földönkívüli aki egy képregényhős múzeumot keres. Még az adott terv logikusan felépítettnek hangzott. Agyamban rögtön megjelent gimnazista osztályfőnököm elképedt, és nagyon is meghökkent, szinte érthetetlen arckifejezése, amikor azt állítottam, hogy a panellakásunkhoz közeli kisebb erdős rész elhagyott csatorna tárnáiban harcművészeti teknősbékák élnek. Még most is hallom, ahogy az egész osztályban szabályosan kitör az eget rengető röhögés, hahotázás és a nagy vadállati ramazúri: – Micsoda egy szánalmas, idióta seggfej vagy! – üvöltötték a képembe sokan.
Ezt a közös nyári vakációról dédelgetett, meghitt tervünket a vírusjárvány természetesen magától értetődően azonnal keresztülhúzta, úgyhogy a tartalmas, és pokolian száraz nyarat otthon a hermetikusan elzárt négy fal között töltöttük, és fogadásból megpróbáltunk – reményeink szerint -, annyi ínycsiklandó csokifagyit magunkba gyömöszölni, hogy legalább három hétig másnaposak lettünk a csokoládémérgezés következményeitől.
Amikor este – rendszerint fél tíz magasságában -, mindketten elvonultunk saját szobánkba lefeküdni anyám puszit adott a homlokomra, és egyszerűen elköszönt. Mégis nagyon sok esetben már ezt a szimplán egyszerű búcsúzást is annyira örök érvényűnek éreztem, mintha szándékosan búcsúzott volna az életétől…
Néhány hónappal később ő volt a legbüszkébb, amikor – jó hosszú év után -, ismét megráztam magam, remélve, hogy kiüríthettem végérvényesen magamból az elszánt önsajnáló, és velejéig pesszimista gondolataim totális rákfenéjét, és öltönyt, nyakkendőt véve elindultam randizni.
– Szerinted ez így jó lesz?! – nézett velem együtt a nagy előszobai tükörbe anyám, miközben azon mesterkedett, hogy a félrecsúszott nyakkendőm minden esetben megfelelhessen Newton gravitációs törvényeinek. – Nagyon csálé ez  nagykendő édes fiam! De szép is! – Végül abban maradtunk, hogy anyám megigazította a nyakkendőmet, és sok szerencsét kívánva eleresztett abba az ismerkedős estre, mely a Móricz körtéren volt, és ami már akkor tizenkétezer forintomba fájt. Talán egyesek majd lesznek akik sóhernak, vagy smucignak tartanak, de egy ideiglenes munkanélküli írónak igenis roppant fontos még nyavalyás tizenkétezer forint is.
Az ismerkedős estről szólva álljon itt most egy rendkívül sovány, ám annál kifejezőbb, és sokatmondóbb párbeszéd:
– Szia! Hogy vagy?
– Köszönöm! És te?
– Mi a foglalkozásod?
– Történelem tanár. És neked?
– Humán erőforrás
– Mennyit keresel?
– Hát… közepesen vagyok eleresztve.
– Milyen kocsid van?
– Egy használt, enyhén rozsdásodó Ford Escorttal járok.
Abban a pillanatban, hogy az adott csúcsra járatott, és szuper-szexi bombázó hölgy kiszedte belőlem a számára lényeges információkat, több szó már nem is esett közöttünk, és engem lazán, és zokszó nélkül lepattintott. Az est további része teljes homályba esett. Mint akit halálra ítéltek, és ki akartak végezni élő zombieként szálltam fel a buszra, mely hazavitt, és szándékosan próbáltam a hátsó ülésekre leülni, hogy kiadósan kibőghessem magamat.
– Na? Mesélj kisfiam! Hogy sikerült? – anyám állt a bejárati biztonsági ajtóban. Nem lehetett hazudni neki, hiszen rögtön észrevette, hogy kisírt szememben még ott lappang a gyerekes megbántottság emléke. – Jaj, kincsem! Enyje no! Nem szabadna elkeseredned! Az illető nő bizonyára fel se fogta, hogy te mennyire különleges, és kivételes ember vagy! Meglásd egyszer majd jön valaki, aki csakis önmagadért fog szeretni. – vigasztalt, és adott pár darab zsebkendőt.
– Tudom, hogy nem szereted, ha kimondom, de megkérdezem: Mikor lesz majd az a pillanat? Tudod csak azért kérdem, mert már jócskán elmúltam harminc és a legtöbb nőnek veszettül ketyeg az a bizonyos biológiai órája.
– Tudom kincsem! Jól tudom! De próbálkozni kell, és hátba megismerkedsz valakivel! – Anyám is pontosan jól tudta, hogy sajnos az esetek kilencven százalékában a nőket is a pénz, és a hatalom érdekli, és nagy ívben tojnak azokra a dolgozó kisemberekre, akik becsületes munkával, becsületes éhbérekért güriznek egész álló nap.
– Gyere be! Zuhanyozz le aztán – ha gondolod -, beszélgetünk egy kicsit.
Fogtam magam és máris beálltam a megváltó, bizsergető zuhanyrózsa alá. Azt akartam, hogy minden fölösleges, gyerekes szánalmat lemosson testemről a vízsugár. Sajnos nem ment, mert ahogy pizsamát vettem megint előtört belőlem a meg-nem-értett, szánalmas szerencsétlenség és sírási vágy. Anyám nem dorgált meg, csupán megvigasztalt, aztán a teljes éjszakát végig beszélgettük töprengve múltról, és jövőről, hogy vajon mi várhat még két árva emberre?