Kuporgunk együttesen múlt,
jelen s jövő Janusz-pofái közt félúton,
s bármennyire is elakarjuk
dönteni mohó-önkényes kedvvel
merre megyünk sokadszor
fogalmunk sincs.
Lógnak a Létről roppant
börtön-láncok, melyek
rabigába hajtják
tört-szárnyú lelkeink.
Az elfelejtett, bizalmas kézfogásokban,
szemek titkot-rejtő Apokrif-üzeneteiben,
a Mindenség átlényegülésében,
mely kicsit a halhatatlan
bizsergéssel határos
már ott lappang észrevétlen
valami furcsa-különös enyv-akarat;
a szemek inkább
csöpögőszájú csillagokra hasonlítnak.
A lélekből már minden
esetben újabb és újabb
csonthíd-szagú, masszív
csönd patakzik, s még nem tudató
- legalább is egyelőre -,
hogy vajon igavonó barmok
voltunk-e megfeszített
hétköznapjaink oltárain,
vagy csupán csak alkalmi
Yorick-kedvű bolondok?!
- Mert hirtelen minden esetben
megfut a szándékkal összezavart
Rend és Rendszer is,
míg sokszor az ember
körül tudatos tébolyok
tömeg-serege dáridózik.
Néma vadakat kötőfékeken
szokás vezetgetni,
hogy tudják saját helyüket
a Világon, mely - úgy tűnhet -,
egyre sekélyesebb,
felszínes, s kicsiny.
- Tengely, középszer,
vagy ha tetszik egyensúly
lehet még az írás,
szöveg, könyvek birodalma.
Inkább, mint néhány önmagát
kedvére tömjénező,
szándékosan
exibicionista Celeb-idióta.
Mert hübrisz, sanda dölyf
pumpálja mostanság
ragadós dagállyá a hamiskodók,
szédelgők, szélhámosok egész
népes kis táborait,
melyből az egyszerűbb átlag
azt sem igen tudhatja,
hogy merjen-e egyáltalán
még bárkinek is bizakodón hinni.