A felgyűlt, összezavarodott
Lélekben ma még a tél erősebb;
perceg a szú, rágcsál
megannyi milliónyi kisegér
a benti személyiség rétegein,
hangulatok szárny-tollait
rendre kiherélik
meg-nem-értett korok
történelmi közhely-tévedései,
pólyába-szorító naiv-gyerekes
szégyen kíséri az embert sokszor
- meglehet -,
egy egész álló életen keresztül,
hogy ti. nem tehette azt meg,
amit igazán szeretett volna.
Mert egy megrepedt tojáshéj
ívén csúszott meg rendre
egy-egy jólhangzó terv-akarat,
s míg a megvalósítás egyre sutábban,
tétován ingadozott ide-oda,
akár egy idült részeg ki
visszaszakadt rég önmagába.
A Világ most megint
egy rakás hibbant holdkóros
kezén csoportosul;
mert most olcsóbb lett a jeges,
jéghideg rögnél is
a gyufaszálnyi emberélet,
melyet elsercintenek
s az maradéktalan leég;
csupán por s hamu vegyüléke
maradhat utána, s nem tudhatja
senki ki volt az ember híres-e,
vagy csupán egy melós fiacskája.
A visszafelé való boldogulást
végig járni - ez volna ám
a nehezen kivitelezhető,
nemesebb feladat -,
mert nagyhatalmak
fokozottan megsüketültek
s nem hallgatják meg kompromisszum
képesség gyanánt
a gondolatokat sem,
legfeljebb a parancsolatokat.
Kulturális légszomj
- annyi se sok -,
kiadós makacs konoksággal
szorongatja a Lét küszöbeit is,
ha maradhatnak még
a következő évezredben
egyáltalán könyvtárak
s kultúra-megőrző tanúskodók,
kik hitvány Júdás-aranyak
helyett a szavak
becsületében hisznek s remélnek.
Mostan ebben a félig
rabszolga-eszméletben
lassan mintha örökre
megőrölnék, s le is darálnák
a belső lázadó ellenállást
hitvány malomkövei
a tehetetlen vulkánkitöréseknek.