Állok a tárnamély, vakondoknak
 való alagútban; halvány,
Hóhér-szagú szél legyint meg,
 amint a szerelvény csikorgó jajgatással
 fékezik majdnem előttem.
 A mozgólépcső ritmikus automatikája
 pillanatokig abbamarad,
 mintha még alázatosan várakozna valamire.

 A mélycsönd önkéntelen felhasad
 az alagútban kíntorna-párbeszédek
 echózó kíséretében;
egy árnyék suhan át észrevétlen
 a biztonsági sávon,
alig látható, inkább
 csupán csak érezhető.

Nem szól utána senki sem.
 A délutáni csúcsforgalom - meglehet -,
 éppen csak a biztos kezdet
 a további, lehetséges végpontok között.
 Az ember mintha szándékosan
 akarná sterilizálni
a bizonytalanított Holnapjait is,
 és azt, amit éppen nem tudhat,
 hogy bekövetkezik-e,
vagy épp csupán megtörténik.
 
Az alagútnyi szívóhatás tegnapok mocskát,
 szesz-bűzét hozza fel,
 míg jóformán az ember kénytelen
 visszatartani klausztrofóbiás félelmeit.
 Vajon egy alagútnyi pokolra-szállás
 mikor lesz újfent fogadóképes?!

Kijelenthető-e, hogy az ember is
- sok esetben -, kripta-szagú
 véglény-ivadékká lett a föld alatt,
 ahol borostyánindák sokaságaként
 termő, és teremtő gyökérzetek
 labirintusok módján egymással
 összeszövetkeztek keresztül, kasul?!

Szörny-zakatolásban eléggé jól
 kivehetően zakatol egyre
 külső és belső dráma-katharzis egyaránt.
 Végigtekint a Lét az önmagát
 is elrejtezett arcokon
 s nem értheti, mikor,
hol miképp lehetett,
 hogy a megtörtént összefüggések
 közt jelentős félúton
 még mindig tököl, szándékosan
 rostokol akarat s szándék,
 mikor már réges rég
 cselekedni lett volna jobb?!
 
- Egyre ingatagabb hétköznapokban
 senyvednek, porladnak
 az Ember kristálytiszta,
 éles fókusz-ösztönei,
 amik egy idő után
 megvesztegethetők!