Az egymást szinte azonnal
kizáró összezártság mélyén
miért érezzük azt, hogy élet
és halál még mindig ott toporog
türelmetlenül a Lét küszöbén?!
Innen nézve akár minden spirális kör
ideje korán bezárul,
míg értetlen fenn nem
akad rajta az ember.
Bennünk vergődő lélegzettel
sem tudunk már mit is kezdeni,
hiszen mindennapi nehézkes
napjaink egyre inkább
megszámlálttakká váltak,
tehát le és megmérhetők mikor,
hol, mennyit hibáztak helyettünk is.
Alkonyatba hajló vérrögöknek
szólították a szív mélyén a rózsákat,
melyek - ha úgy gondolták -,
makacs kitartón szándékosan
elzárták a koszorúerek alagútjaiban
a szabad oxigénáramlások
molekulahálózatait.
Egy-egy buszmegállóban
szinte tapintható nem csupán
a tömegesített pszichózis
manipulatív eszköze,
de az atombombaként grasszáló
néma infarktus,
búvárharangként szólítva
a szinte minden esetben
késő rohammentőket.
A gyomorban forgandó nyálkás epe,
mintha kaleidoszkóp-hányingert
szülne újra és újra,
s tükördarabkákon kellene
a csecsemőknek is már járni tanulniuk,
hogy megérthessék egyszer
s mindenkorra: életük sosem
lesz már romantikus tündérmese,
vagy épp tetszetős habostorta.
Szív-alakú mézeskalácsok koszorúiból
immár talán még morzsák
sem igazán maradhattak
- rendre megemésztette őket
a bizonytalanság, hogy gyógyszert
vagy tartós élelmiszert
kellene inkább vásárolni.
Semmitmondó hitvány frázisok
agyondumált korszakában
az ember egyre inkább
visszavágyódna egy beteljesülhetetlen
élet felé,
édes-bús, gyermeteg nosztalgiaként,
mert érzi s tudja - meglehet -,
maholnap aligha lehet
második sansz-esélye.
Most mellébeszélések,
szándékos alárendelésekben
partra vetett halakként
vergődünk még
egy kikényszerített ideig!