Évtizedünk méla,
kongó csaholó csendje
már oly otthonos,
tán még a saját
szándékos kirekesztettségében is,
hiszen immár a valós érzelmek
manipulálható szövetsége
is mintha szétmállott volna.
Embereket szándékosan butító tompa
ragály egyre csak halad,
halad saját önző-mohó céljai felé,
melynek egyedüli kitűzése
a totális közönnyel
telített egyetemes bukás.

Rekorder Janusz-arcú kétszínűség,
alattomos-kedvű felszínesség
e mostani exibicionista lét egyedüli mentsvára?!
S immáron alig maradt egynehány a sokból,
aki valóban megláthatná a másikban az embert;
hömpölygő hazugságok ádáz
spirál-hálója táplálja,
hizlalja fel egyébként
is gyanakvó áldozatait.

Most egyre inkább népszerűsíti önmagát
a fertőzött álmodernség,
mint a poszt-szubkultúra kicsinyes,
kisstílű rákfenéje, melyet csupán
csak a legfiatalabb szamárgeneráció
ha követhet egyáltalán.
Ajnározottan modern,
áskálódó álkedveskedés legfeljebb
csupán imitt-amott bújhat már elő.

Mintha mostanság már
mindenkiben szándékosan
elsorvasztaná önmagát
a megvesztegethető élet.
Galád szennyeződésektől
sokszor inkább megvakul
a még látó-érző szem;
hamarján derékba törik
az egykoron még hihető,
bágyatag, elszánt akarat,
hogy igenis lehetne még valahol,
valamikor jobbítani az összekuszált
nagy egészet, mely mostan
már egyre inkább darabokra hullik,
akár megannyi újrahasznosítható virágcserép.

S hiába is vallják, mondják,
hogy ti. ők majd megmondják,
hogy mi mostan a menő-sikk,
avagy a frankó tényállás;
az egyszerű átlag valósággal
azonnal bele is pusztul hiszen
nincs s tán nem is lehetséges elegendő,
felhalmozott tőke, anyagi profit-befektetés,
hogy az Életet végre viszonylagos normalitás,
s nem spontaneitás jellemezze.