Én nem ilyennek képzeltem
a nagy Életet:
nem bontott se reményt,
lehetőséget, vagy jólcsengő tippet,
mert azt mondogatják
mostanság egyre többen,
hogy ma hasznosabb
igazodni mindig más lépteihez.
Mindenki egyvégtében
bele-belesimultan a nagy
megismétlődések kakofóniájába.
Mert az egymásra ráismerés
szentelt örömeiből is rendre
hiányzik még valami;
Angyalok hamvas-tenyereiből
lecsókolható elrendelt sors-panasz,
hogy még a kisebb-nagyobb
lélek-ficamokat is könnyedén
meg lehessen javítani,
s vigasztalni legalább egy kicsit.
Tengődések légüres
vákuumos tereiben,
akár vállalkozó kisiparos,
aki nem kaphat se megrendelést,
projektet, vagy épp jólcsengő pályázatot,
hiszen más nagyobb cápa
rendre elhappolja előle
lejmolva a bőséges hasznot
konok s elszánt
szakértelemmel ássuk
ki saját, tátongó sírgödreinket,
ha majd az örökmécsesek
is halottak napja közeledtével
leárazott kedvezményes
akcióba kerülnek.
A benti én zsigerileg
értelmezhető extázis-lemondásaiban
kicsit minden esetben hajlamosak
vagyunk szándékosan lemondani
egy-egy személyesebb,
bizalmasabb, gyertyafényes,
romantikus találkozást,
mikor akár még könnyedén
egymásra is találhatnánk,
hiszen valósággal rettegünk
a tartós, nyíltszíni megszégyenítéstől.
A tudatosan feledhető
emlék-gyűrűkbe belekapaszkodva
még elvárnánk a Lét
apróbb-cseprőbb,
naiv-nevetséges meglepetéseit;
akárcsak zaklatottságig
növelhető kamaszkorunkban,
mikor sokan rádöbbentek
felnőni minden esetben
fájdalmas egy dolog.
A keserű-ajkú, kitágítható
jókedv, melyet egy frufru-frizurás
kigyúrt Tarzan villant főként
model-alkatú hölgyekre;
e mostani harmadik század
kellőképp bárgyú mágiája széjjel árad,
a tulajdonságában is
önző-birtokló emberiség között.