A nyári bimbózó romantikus reggel,
 akár egy színes fátyol,
 most még tigriscsíkokra szakad;
 szálasan foszlik el önmagáról
 a dohszagú sikátori sötét.
 Az ember legszívesebben
 már nem csupán csak
 rémálmait taszítaná le magáról,
 akár egy elnyűtt, megkopott,
 viseletes kabátot,
 de az emberszagú,
kétarcú gonoszság csirázatait is.

Mint egy vastag, átléphetetlen ajtó,
 mely ki tudja merrefelé vihet
 – észrevétlen ránk csukódik
 a végtelenség összes bűnös vétke
 ti. hogy halandókká lettünk,
 és halhatatlan lelkünk sem lehet
 a testünk ketrecébe zártan
 teljesen független, szabad.

 Most még minden álom-karrier
 felett kering egy-egy dörzsölt,
 mohón törtető, kicsinyes
 kondorkeselyű lakmározva
 mócsingos zsákmányok koncaiból.

Jó volna, ha lefoszolhatna
 benső lelkeinkről a véges szomorúság,
 mint a bánat titkos anatómiája,
 mert odabent
 – sokszor alig vehető észre –
 mennyire hangosan
ordít egy-egy
 nyüszíteni vágyó,
 szilárd ugatás.

 Az ember kicsit mindig
 bele-belehal sziszifuszi önzőségébe,
a töltekezés tehetetlen abszurdumait
 sosem ismerheti meg egészen.
 Óráról-órára növekszik
 már nem csupán csak
 a tudatos kishitűség,
 de a kudarc és sikertől
 való egyetemesen kitágított félsz is,
 miszerint: senki sem lehet elég
 jó sem önmagának,
sem pedig a nagy,
 képmutató Világnak.

Kripta-arcokban egyre alávalóbb,
 gonosz groteszk-vigyorok
 grimaszként tekintenek
 tanúságtevőkre, álszent prófétákra.
 A világ önzése előbb
 szükségképp felemészti,
 de el is temeti meglepően
 gyakorta védtelen áldozatait,
 akik még kapaszkodtak
 volna valamibe.

Szavak kicsinyes prédikációiba
 becsavartan, akár a lárvabábok,
 az emberek is többségében
 saját magukat árulják,
 szolgáltatják ki legelsőre.
A romlások pontosított
 lát-leletét egyre kevesebben
 vehetik csak értőn szemügyre!