Akkor meg minek kellett
 lemennünk oda a sötét
 és nyirkos trutyiba pattanásig feszültek az idegeink
 ,,Most fuss!" - förmedt rám váratlanul ellentmondást.
Hajnalban a sötétet
 már áttörték az első fények.
 Most egyszerűen lett egy ilyen nap,
 hogy nem tudom hogy merre
 van kelet és nem tudom
 mi csapott életembe
amikor rádöbbentem mekkora genyók is vannak!
 Most egyszerűen nem tudom
 a lámpa mit világít be
 és vajon miért bolyongok,
 mint nyughatatlan Odüsszeusz?!
 A lift zuhan és minden emelettel
 jobban érzem a nyers iszap szagát
 most egyszerűen minden bonyolult.

Az emberben észrevétlen növekszik,
 ahogy bennem nőttek a kóros daganatok,
 a rejtőzködő vágy,
 mely a távolságokat hirtelen letörli.
 Mit ér tudni, hogy minden Gonoszság
 a kezdetekből való?
 Mit ér tudni, hogy az idők
 végét hiába hordják magukban?
 Az ember türelmetlensége
 minden Időt fölemészt.
 Mint egy hajléktalan tükörképe
 az évtizedek óta lezárt pályaudvar
 férfivécéjében, úgy maradtam
 itt egyedüli magányomban.

Akár a megrohadt kovászos uborkák
 az üvegben, sorakozik
 a tengermélyi agymosottak egész sora
 amíg a csonkolt túlélő vissza nem tér,
 de a tekintetet a formalin
 és botox-kollegén sem tartósíthatja.

Hallgatom, egymásba mondatok
 hogy akadnak, és a testek.
 Szagos zajok váltakoznak,
 meg szuszogós szótöredékek,
 majd elcsukló nyöszörgéssel érkezik
 a felszabadító villanás,
 egyetlen elnyúló pillanat;
szerveim kiokádják magukból
 a alattomos, gyarló emberszagú hazugságokat.