z egész egy veszekedéssel kezdődött, melyet cinikus, helyenként kételkedő szóváltás előzött meg.
– Drágám, szerintem a sárga szín nagyon is megfelelő lesz a gyerekszobához, nem gondolod?! – töprengett a gyönyörűséges, modellarcú kismama két nagyméretű vödrös festék fölött, miközben egyik kezében festékeshengert szorongatott, és kérdőn, tanácstalanul feszengve tekintett a férjére.
– Hát… nem is tudom… – fakarta meg a férfi borostás állát. Kockás inget, és agyonnyúzott farmernadrágot viselt, amitől – szerinte –, olyan zenész kinézete lett.
– Hogy lehetsz ennyire…?! Igenis most döntsük el, mielőtt a kicsi meg nem érkezik! Másként már nehezebb lesz!
– Szerintem nagyon felfújod ezt az egészet! Ha engem kérdezel, szerintem bőven ráér, ha majd hazajöttünk a kórházból! – vélekedett a férfi.
– Azt olvastam egy kismamáknak szoló posztban, hogy már a terhesség ideje alatt igenis fontos, hogy a baba milyen környezetbe érkezzen meg! Egyáltalán nincs arra sem időm, sem energiám, hogy megvárjam mi te leszel a következő Kurt Cobain! – fakadt ki mérgelődve, és ilyenkor hozzá sem lehetett szólni.
– Akkor most magadra hagylak, és ha lenyugodtál, akkor majd dumálunk! Szia! – A férfi a továbbiakban nem foglalkozott állapotos barátnőjével, hanem szabályosan kiviharzott a szobából, majd lement a pincéjükbe, ahol valságos rockmúzeumot rendezett be különféle rockegyüttesek szent kisebbfajta relikviáiból. A modellalakú barátnője pedig nem győzött hüledezni, megdöbbni, hogy párja ennyire félválról kezeli a kisbabavárás és a terhesség teendőit.
A férfi fogta az árválkodó elektromos gitárját és megpróbálta közepesre állított hangerősség mellett tökéletesen leutánozni Mark Knofler Money for nothing-ját, és a Tears of fears Shout c. számának hosszadalmas gitárszolóját, hátha sikerül.
Játszott egy kisebbfajta bandában – igaz –, csupán csak amatőr szinten, és amikor alig három-négy hónapnyi intenzív gyakorlás után a banda úgy döntött, hogy feloszlatja magát kicsit úgy érezte mintha szándékosan eltaposták, és ugyanakkor sárba is tiporták volna már majdnem tökéltességre, és művészi igényességre vitt ambicióit a világhírnév és sikeresség felé vezető úton.
– Figyelj haver! Kurvára őszinték leszünk veled! Nekünk ez már nem pálya! Mi másfajta távlatokban gondolkodunk, és nem akarjuk szándékosan megváltani ezt a geci világot! Ennyi volt! Szavasz! – köszöntek el – úgy tűnik –, véglegesen tőle zenésztársai, és azóta egyszer sem keresték, hogy lenne néhány kisebb fellépési lehetőség, vagy koncert valamelyik kultúr, vagy közösségi házban.
A férfi annak idején gépészmérnökként végzett, és amint kézhez kapta diplomáját valósággal rögtön megfogalmazódott benne a tudat, hogy egyetlen valamirevaló munkanapot sem fog jövendőbeli munkahelyén eltölteni.
Ha már dolgozni kellett akkor ezerszer inkább valamelyik lepukkadt, vagy huszadrangú videotékában, vagy játékkonzol üzletben, ahol zsír új videojátékokat nyomathatott egész délelőtt, vagy egy hangszerüzletben, ahova csupán csak nagyritkán tévedtek be emberek, hiszen egy-egy horibilis összegű hangszert csak igen-igen kevesen engedhettek volna meg maguknak.
Aztán egy kanbulin az egyik haverja hozott néhány csajos barátnőt is, és így ismerkedett össze barátnőjével, aki akkoriban a ,,vadóc lázadó” szerepkörében lubikolt, és püspöklilaszínű, nagyon rövid frizurájával, és orrpiercingjével meglehetősen szürreális látványt mutatott magából.
És persze volt egy fekete, és egy rózsaszín csipkés fehérneműje is, melyet alkalmi szexpartnereinek tartogatott.
Igazándiból viszont félt bevallani, hogy még sosem feküdt le egyetlen pasival sem, és ettől totálisan frusztrált, és félszeg lett, így amikor először csókoloztak, majd következett volna a frenetikus ágyjelenet, mint a testi kapcsolatok szenzációs fináléja a lázadó, csinos nő kissé remegő hangon a rocker pasi felé fordult:
– Figyelj… ne haragudj… azt hiszem, ez most nem fog menni…
– Megbántottalak?! Rosszul érzed magad?! – hirtelen megijedt, hogy talán történt valami a csajjal, amiről megfeledkezett.
– Nem tényleg! Te szuper és szenzációs voltál… csak tudod… az van, hogy én még sosem voltam úgy… – bukott ki belőle, és érződött, hogy legszívesebben jó mélyen elbujdosna a föld alá, vagy az alvilágba, és elsüllyedne szégyenében.
– Semmi gond! Majd legközelebb! Szerintem állatira vad és szuper csajszi vagy! – A rocker férfi azonnal felvette farmernadrágját és felső szakadt polóját – ha egyszer már gallyra ment a szexuláis együttlét igérete –, majd cipőjét is felvéve búcsút mondott ennek a meg-nem-valósult, alkalmi egyjészakás kalandnak, valakivel, akiről úgy hihette soha többé nem fognak találkozni.
Aztán úgy nagyjából négy hét múltán az egyik élelmiszer üzletben a rocker férfi éppen vett magának egy kis méhhűtött lazagnét, mélyhütött hasábburgonyát, és krokettet, és gyorsfagyasztott pizzát, és miközben nagy élvezettel hallgatta fejhallgatóján a rockbandák klipjeit egyszer csak bevásárlókocsijával véletlenségből meglökte a vadóc lázadó csaj kosarát.
– Nem tudsz vigyázni te idióta vadbarom?! – förmedt rá a nő, majd amikor szemtől-szembe végigmérték egymást, és felismerték a másikban az alkalmi szexuális partnert döbbentek rá, hogy ők bizony már találkoztak egymással.
– Szia kisanyám! Hát te?! Hogy kerülsz ide?! – kérdezte meglepődve jócskán a rocker férfi, miközben lezser lazasággal igyekezett kérdéseket feltenni.
– Mégis mit gondolsz?! Ha az embernek otthon kifogy a kajája, akkor értelemszerűen elmegy és bevásárol magának! – vetette oda pikírten, félvállról, mint akinek herútja van az egésztől, és ráadásul egy feletébb rossz napnak néz elébe.
– Á, értem! Nos… akkor kellemes napot neked! Szia! – már tolta volna is valamivel arrébb a saját bevásárlókocsiját, amibe főként mirelit kajákat pakolt szép sorrendben, de amikor a következő pulthoz ért, ahol főként chipseket, és sós ropogtatni valókat lehetett kapni.
A rocker férfi valósággal megérezte a háta mögötti vadóc nőt, aki úgy tett mintha nagyon keresne valamit.
– Figyelj… bocsánatot kérek, ha úgy érzed, hogy megsértettelek… – nyögte ki végül a sorok között félúton bűnbánóan.
– Figyelj, tényleg nem gáz! Legyen szép napod! – a férfi teljesen természetes módon tovább gurította bevásárlókocsiját, és máris kezdte kipakolni a pénztár előtti hosszú, fekete önműködő szalagra a mirelitkajákat, amiket vett nyomában a vadóc nővel.
– Jó reggelt! – köszönt az unottfejű, középkorú pénztáros nőnek.
– Tizenháromezer nyolcszáz lesz! – közölte az egykedvűen.
A rocker férfi kártyával fizetett, melyet egy digitális terminálhoz érintett, ami automatikusan leemelte folyószámlájáról a kívánt összeget.
Serénykedve kezdte nejlonszatyrokba belekapolni a termékeket.
– További kellemes napot! – vetette oda egykedvűen, mint akit kissé feszélyez, de ugyanakkor sért is a modortalanság.
Amikor kiért a bevásárlóközpont tágas, és kissé tömött parkolójába, és kissé lepusztult, erősen rozsdásodásnak indult autójához ballagtott a vadóc lány három méterrel arébb követte, majd úgy döntött beelőzi, és megvárja.
A rocker férfi furcsán elmosolyodott, mikor autójához ért, majd kérdő tekintettel nézett a kocsija hátsó részét támasztó, provokatív, vadóc nőre.
– Tehetek még valamit érted?! – érdeklődött közvetlenül.
– Figyelj! Kezdjük újból az ismerkedést, rendben?!
– Oké! Semmi gond! Roland vagyok! – nyújtott barátilag kezet. – És téged, hogy hívnak?!
– Bogi! Nagyon örülök! – rázta meg jól a felkínált kezet. – Figyelj, ha nem nagy gond, akkor haza tudnál vinni, mert a kocsim szerelőnél van! – mondott egy konyhakész, jólcsengő hazugságotmeg se kérdezte, hogy a férfi mit fog erre felelni, már huppant is be gyorsan az anyósülésre, és be is csatolta magát. A férfi mindent bepakolt a csomagtartóba, majd beszállt, és beindította a köhögve prüszkölő motort:
– Rajta, szépségem! Csak most ne hagyj cserben! – igyekezett biztatni, ösztönözni a vén matuzsálemet. – Megígérem neked, hogy legközelebb ólomnentes benzint kapsz, csak most az egyszer indul be! – Így is legalább tíz percbe telt mire az indítóval gyújtást lehetett csiholni, és a motor erőteljesen, akár egy jócskán náthás beteg felköhögött.
– Köszönöm, szépségem! Ezt meghálálom! – simított végig a műszerfalon hálája jeleként.
Az út felénél jártak, amikor váratlanul Bogiból kijöttek a szavak:
– Azt hiszem, hogy késik a menstruációm…
– Hát… az szép… – igyekezett továbbra is is az útra koncentrálni a férfi.
– Lehetséges, hogy te vagy az apa, te tökfej… – bukott ki belőle.
– Hát… az is szép…
– Annyira idiótának látszol, amikor csak ennyit bírsz kinyögni… – Bogi már hisztizve hüppögni szeretett volna, hogy kedvére potyogtathassa záporesőként zuhogó, szomorú krokodilkönnyeit miszerint hamvas szüzességét egy ekkora faszkalap vette el, holott ehhez ugyebár ketten kellettek. A férfi most szándékosan bekanyarodott egy kevésbé forgalmas mellékutcába, majd leállította a köhögő motort, és kérdőn válaszra várt.
– Most meg mi az isten bajod van neked, mi?! – förmedt rá Bogi, akinek ez már túl sok volt, és – szó, ami szó –, kezdett untig elege lennie a mai szar napból is.
– Csupán megjegyzem, hogy te nyomultál, és akaszkodtál rám, akár egy kiéhezett vadmacska. Én csupán csak a biológiai, férfias ösztöneimet, és libidóm szavát követtem. – jegyezte meg. – De nagyon szívesen segítek, ha ez kárpótol.
– Kurvára köszi! Szerinted ki a franc akarta, hogy teherbe essek, mi?! – fakadt ki könnyes szemekkel. Jóformán már mindenkit megvádolt volna, akinek bárminemű köze is volt egyáltalán az ő félresikerült életéhez.
– Én nagyon csípném a kis krapekot, mert a húgoméknak is van kettő, és állítólag szenzációs nagybácsi tudok lenni… – lelkesedett saját ötletéért.
– Kösz, ez most tényleg jólesett. Légy szíves vigyél haza, és többet kurva szót se akarok hallani… – válaszolta, majd magába mélyedt, amíg tartott a cirka huszonöt perces utazás.
Amikor a férfi hazavitte Bogit, és gáláns lovag módjára még ki is nyitotta elötte az ajtót, hogy kisegítse a vadóc nő könnyedén rájöhetett arra, hogy meglehetősen szemét módon viselkedett ezzel a jófejű, furcsa külsejű pasival. Bogi anyja kicsit nehezebb eset volt, már ami az elfogadást illette, ám alig négy hónapon belül már meg is történt mindenki legnagyobb megdöbbenésére az esküvő, és közvetlenül a férfi anyósa melletti kertvárosi utcácskába költöztek be. És máris újfent ott voltak, ahol a part szakad, ti. milyen színű is legyen a gyerekszoba?!
– Figyelj, fesd csak ki egészen nyugodtan olyanra, amilyen tetszik neked! Én nem szólok bele! – mentegetőzött a férfi.
– Tudod mit? Kisorsoljuk! – rukkolt elő egy afféle menőötlettel Bogi. Két aprócska cetlire felírták egyéni javaslataikat, majd egy kartondobozva dobva a két cetlit húztak, és felolvasták az eredményt.
– Hát szívem… attól tartok ez még most is döntetlen.
– Akkor bőven ráérünk vele, ha meglesz a kicsi! – vélekedett Roland, és az azt követő kilenc hónap viszonylagos békességgel, lelki harmóniában telt el. Aztán, amikor Boginak váratlanul elfojt a magzatvize valósággal száguldottak a kocsijukkal megszegve minden közlekedési szabályt, hogy beérjenek a kórház szülészeti osztályára.
Amikor a szülésen túl voltak, és pár nap múltán Bogi és kislánya hazamehettek még mindig ott rostokoltak, ahol a part szakad. Végül úgy döntöttek, hogy a gyerekszoba egyik fele más színű lesz, mint Bogi térfele, aztán amikor végül szemrevételezték a végleges verziót könnyedén rájöhettek, hogy nem is olyan rossz munkát végeztek közösen.
– Azt hiszem egyre jobban összerázódunk, te mit gondolsz drágám?! – kérdezte Bogi.
– Hát melletted édesem aztán sosem lehet unatkozni!
Karonülő kislányukkal közösen még az időzített fénykép is felemás lett, mert amikor a digitális masina visszaszámolt ők éppen a legromantikusabb csókok sűrű romantikájában találták magukat, és nagyon úgy tűnt, hogy már nem is akarnak tőle megválni.