Az elme – már sok esetben –,
manipulált értelem,
ami kicsinyes alkukra,
megvesztegetésekre játszik;
csömör-undorokban
térden csúszik immár
a tűrhetetlenné kihazudott Jelen,
mert egyre inkább tartaroszivá lett
e mostani felszínes,
híg posztmodern korszak.

A megkötözni vélt tartósnak
tetszett történelmi homályból
ritkán maradt kivezető egérút;
dönteni nem szükséges,
inkább rabszolga-módban
továbbra is tűrve szolgálni
a sok nyerészkedni vágyó ostobát.

Tíz deka álmot, félkilónyi vágyat
– annyi se sok –,
amit naponta betermel
egy-egy csenevész
ígéret-bújtógató.
Neve-nincs bánatok
még rendre visszaperelnék
kiszámítható örökségeiket.
Tetszhalálból mintha
még vissza-visszaintegetne
a biztosra hívó Létezés.

Lepecsételt titkainkat
felisszák legbensőbb ösztöneink;
mert e nagyvilágban
most dögevők járkálnak.
Szánalmak kicsinyeskedő
kígyómarásai, akárcsak
önsajnálatok frázisai már
régóta a lélekbe beleégtek.

Jó volna agymosott idióták,
s tudatlanságok közt még
kikövetelni kultúrák,
s autodidakta könyvek
által a gondolkodó értelem
jogát az összefüggések
bonyodalmas meglátására.

Mert most már régóta
érdemmé lett minden fölösleges,
alamuszi vétek.
Ki tegnapok ormán még jóbarát,
testvér lehetett a bajban,
ha inkább átállt cselszövő
gazemberek táborába,
s téged is magával ránt.

Mások örömére,
boldogságára most
meglepően sokan
irigykednek féltékenyen.
Gőzölgő lócitromot keleszt
tészta gyanánt egy sántikáló
nyugdíjas nénike, mondván:
„az is jól lehet még valamire!"

– Hiszen most az átlag
is egyre inkább hallgatag,
s tudatosan gyanakvó
állattá ajlasodik.
Félő a Semmiből egyre
kevésbé tornázza fel,
gyűri ki magát
a puszta akarat s Lét.

Disztribünökön most
bálványok, olcsójánosok
tülekednek, nyomakodnak
míg az őszinteség is
több stigma-sebből vérzik…