Az emberek többségében
 mintha egyre fokozatosabban
 ébredne fel a kíméletlen,
 gyanakvó gyanúsítás,
 gátakat emelő, benső
 morfondírozás,
 hogy ti. araszolniuk szükséges
 – ha kell, ha nem –,
 tátongó szakadékok szélén.

 Nem lehet már mindent
 megmagyarázni mindent
 vállaló igenek,
 elutasításra váró
 nemek sorozatával.
 Jó volna sokszor úgy
 ahogy van elengedni
 a dolgok súlyfelesleg-természetét
 hadd menjen.

 Mert sokszor egyedül
csupán a hallgatás-halogatás
 dohszagú gúnyája marad,
 a tetetett, szándékos, késleltetett
 kivárás taktikája,
 mikor nem biztos még hogy egyik,
 vagy másik fél mozdulni látszik;
 dúlt roncs-életeket
 vonszol maga után a spirális Idő. 

Semmi felé kapaszkodnak
 mostan még egyre a kezek,
 hátha valami remélnek,
 kuncserálnak a nagy egészből,
 bár mindhiába, mert
 a kiváltságos babér
 mostan kiváltságos
 ,,egyeseknek" terem csupán;
 bujtatott magány szippant
 tudatosan magába
 kripta-hangú emberarcokat,
 akik tán már régóta belefáradtak
az egész értelmetlen hajcihőbe.

Két megálló közti lassított
 végállomásban már hiába
 is fedezhetnék immár fel
 a Léttel viaskodók
 olcsó tanúságtételét. 

Mert az ember talán jobban
 teszi még, ha csupán
a Nirvána-Nincsen törvénye
 szerint éldegél; idegen ajtókon,
 ablakok hiába is kopogtat,
 dörömböl szép szavakkal,
 emberi segélykérő sóhajokkal,
 azt meg nem hallhatják
 soha a szándékosan süket
 fülűek tábora,
 mert mostan egyre
 agymosottabb s ostobák
 hangok szabják meg

 a keringő-menetet,
 s kisstílű, olcsó vigadni
 kész dáridók kijelölt nyomvonalát.
 A vadul meghajtott
 modern zsibvásár után
még legalább
 az emberre száz év magány vár.