A tudatos előre lökés után
– nagy általánosságban –,
csúfos Sziszifusz-bukások következnek.
Ha mozdulnak tett-akaratok,
kicsinyes baklövések
az ember rendre elbukik,
s minden esetben
egyre keservesebb
a talpra vergődés.

Bármikor elmoshatja védtlenné
kiátkozott tagjait egy eltévesztett,
szándékolt csuszamlás.
Akár egy hajótörött ácsorog
még az embrió-hitű
átlagember partra vetve,
hátha jön egy-egy
elhasznált lehetőség is,
melyben régóta nem
lehetett semmi része.

Csupán a visszhangokat
széjjel-szóró vérkeringés
lehet a saját, tehát szonosíthatón
egyedi, minden más talmi,
ócska látszat csupán.

Organikus hibrid-zajok
zavarják másodperceként
meg a beteljesedést kínáló
kozmoszi harmóniát.
A csönd – félő –,
képtelen önmagát
kiszabadítani
ezért szögletesedik.

Vajon az emlékezet
már minden esetben előrébb lök,
vagy hátráltat.
Fölszentelt komisz
merénylő várakozik
a szív-szirmok kapuiban
s – meglehet –,
egyedül csupán csak arra vár,
hogy újabb védtelen,
kikezdhető trófea
után nézhessen.

Időt s Időtlent már
szándékosan hömpölyögtet a Lét,
mert egymást már
ritkán születik meg
a nagy egészek.
Az ember mintha csak
folyvást kinőné önző-zsarnoki
viselkedése definicíóit.

Mintha az ellenérvek,
a bizonyítékok a boldog
elégedettségre is rendre
megcáfolódnának,
hiszen régóta önként elhagyták őket.
Gyanakvó kétkedés
egyre inkább gyúrja
s fertőzi ártatlan áldozatait.

Miért kell a nagy átlagnak
máris kiszolgáltatnia önmagát
a tartós megvetésnek,
mely stigma-bélyegeket süt reá?!
Jóval veszély-szagúbbnak
tűnnek azok, kik könnyelmű
ígéreteket tettek
s mégsem történt semmi.

Megszorul akarat s tett
a két végtelenné lett
mezsgye-pályán.
Senkiföldjén is egyre inkább
céltalan-tétován
zsúfolódnak Gogoli lelkek.