Mert egyre inkább megnő
- már nem csupán csak a szívben -,
de az elme sötétlő alagútjaiban
is a méltánytalan vihogás,
acsarkodó indulatiság,
utána rátapad az ember
belső ösztön-érzékeire,
s körbeveszi.
Mentegető szavaink
is inkább totális
csömör-undorokat
közvetítenek az egyébként
is teljesen felszínes külvilág felé.
Bepánikolásunk ijedtség-hézagjait
szándékosan eltömíti
egy-egy rejtett,
vágyakozni kész sóhaj
a nemesebbre és jobbra.
Nem tudni, hogy míg
mások emelkednek
ilyen-olyan megbecsülések
kicsinyes, megalkuvó ranglétráin,
addig az átlag miért van,
hogy egyre jobban süllyed,
mintha lábain tonnás
ólomsúlyok függenének.
Egyre inkább álhatatos
a szennylé, és a tárgyakupac is,
melyet valahonnét még
feléd sodor a könnyed,
nyárias szél, s talán jobb is,
ha - sok esetben -,
inkább nemet mondasz
fölösleges ígérgetős
igeneid helyett;
rágalmazások ősi uszadékát
fröcskölik rád,
mert néha el-elkél
az ügyeletes bűnbak,
s egyébként is valakinek ezt
is meg kell csinálnia.
A szótlanság préselt örömét
sokszor oly jó volna
csak úgy merő sponteneitásként
a zaklatott s nyughatatlan
lélek hullámverésére rábocsátani...
Lüktető torokkal még
sokáig várakozhatnak azok,
akik egyáltalán be akarnak
bárhová is jutni,
hiszen teltházas koncertekhez,
fesztiválokhoz zsebből-zsebbe
húszezresek dukálnak,
s dáridózó parti-arcokon
kívül ott mást nem
is igazán látni.
A fülledt zsongás egyre
porhanyósabb, akár
a zsírszegény állateledel,
ami már megromlott.
Mert a húslilás-színű
szervüregekben - félő -,
már nem röpköd ide-oda
a szikrabontógató
kreativkodás máglyatüze.
Bajokkal bátran vetélkedő,
viszálykodó segítőkész Sors
most vajon merre vagy?!
Hova bújtál el, hogy nem
lehet átérezni sem azt,
hogy egyszer még
a lehetőségek fennállásával
minden megjavul
s a gyarló ember is önszántából
megjavítja önző önmagát!