A város mintha önmagát zabálta volna fel.
Mindenütt ez a szirupos
már-már álszent, tovább
manipulálható köntörfalazás,
megannyi csilingelő boldog vidámság,
mely csupán csak a módosabb
perc-emberkéknek jut,
míg az Hugó-i nyomorultak
sorba állnak naponta akár többször is,
hiszen a cukor, liszt ára naponkint változik.

Az őrangyal, aki mostan mintha
tört-szárnyakkal érkezett volna
a földre szurok-fekete ingben kifeszítve,
tétován megáll s maga előtt
lengeti a Justitia-mérleget,
mondván: ,,Megmérettetek
s bűneitekben súlyosnak találtattatok!"
- A kuporgó csöndek gyökerei bomlani,
rothadni kezdtek,
amint a csillogó ünnepi villamos
végigdübörgött a sötétlő
folyamú Duna mellett,
ahol egykoron a baljóslatú
történelem könyörtelen láncait
meg-megrázva tanúskodott.

Az emberek támaszt kereső
tenyér-tánca, akár a szélrózsa
már minden irányból kinyílt;
a visszafojtott szótlanság puha-testéből
így nőttek később csönd-ligetek,
szófukar zsíros szenny-csatornák.
- S íme! Mostan csúszómászó férgek
s kígyók alamuszi módján lassú
mozdulatokkal csúszkálnak
egymáson ál-érdekek,
megvesztegethető , fiskális
protekció elsősorban
a várva várt nagyobb
haszon szent reményében.

A bűnös elhagyatottság
tán csupán kisdedek ajkán
visszhangzik leginkább s talán
termő talajára; míg a kuporgó,
csontig-fázott öklök is
tűzgolyókra szakadnak,
s a nyomorúság pattan ki belőlük.

Az elfecsegett lidérces órák
jogos bosszúi ezek;
tyúkólnak tetszik puccos
villa-kastélyokban a márvány-kandalló,
míg a palotapincsik szúszogó
szőrcsomók bolyhainak.
Még mindig járja egyre
virág-táncait a tunya közöny,
agymosott idióta vadbaromiság,
a tahóizmus megfellebbezhetetlen
trendieskedő divathulláma.

A tél beszórt már mindenkit
a keserédes hópelyhek sójával,
mintha szándékosan akarná
fertőtleníteni az önmagukat
is elárulók táborait, mert ami
nem rág még szét itt az
a láthatatlanságba beburkolt lelki-kincs!