Hajnali három; egyszerűen felkelsz
 és ott állsz a tejfehér hajnali szorongásban,
 és mindig az a lassú fényesség,
 az a ráncokba csorduló káprázat
 hajnali három, mostanában mindig,
 arcodon érzed szétfolyik
 a vécé túlvilági kékje, a szívben szóközök hasadnak

 – Az Életre nincs bocsánat,
 mondod, csak úgy odavetve,
 alkalmi munka ez is, legyintesz,
 a remény: ahogy szórácsokat képzelsz
 az égre ragyogásnak;
 szívembe szivárog a fertőző genny-góc szenny,
 felvonyít ahogy bőrödön átüt az emlékek hullafoltja.

De valahogy szinte már megértem,
 hogy összezsúfolódik mindig
 az a sok információ a fejedben,
 amit közölni szeretnének velem
 a szintén manipuláló hatásfokú
 bulvár-média hatalmai.
 Túl sokká lett a kinti Világ.
 Ilyenkor a nappali megváltozik,
leírhatatlan mélysége lesz.

A tárgyak elkezdenek mást
 is jelenteni önmaguknál.
 Mintha régi-jó ismerőseid,
 barátaid volnának;
naponta törlöd alattuk a port,
 szösszenetnyi baka-pelyhek gócait.
 S azon töprengsz,
 ha bizalmasan megoszthatnád egyedül
 csak teveled alamuszi titkaik,
 vajon neked mit suttognának halló füleidbe?!

Estefelé még holt-fáradtan
 hazaesel a melóból, mondván:
a Francba már az egésszel!
 Te miért nem kaphatsz
 két hetes fizetett szabadságot?!
 Mert az csupán rabszolgahajcsár
 Főnökeid egyedüli kiváltsága!
 Miközben jóformán végiggürized
 marcangolón, hajtva az egész semmirekellő
 életed egyszer majd felébredsz a Valóra:
 becsaptak, átvertek, hazudtak neked is,
 akár a millióknak, akik még elhitték,
 hogy Jobb, s talán élhető lesz a Lét!
Szemed szivárványhártyája csak félig látszik,
 mint egy részleges napfogyatkozás,
 olyan, de nincs benne semmi szomorúság.

Így leszünk kiraboltak
 hurkolgatjuk perceinket
 páfránylevélminták sarlóvá fogyó holdak
 sehol-sincs anyák figyelnek
 minket szaporítják velünk sorainkat...