Aranyló cserépdarabjait
a Jelennek az ember
mostanság össze nem gyűjtheti;
szanaszét hagyja veszni,
elsikkadni inkább
a hangtalan Időkben még saját,
önző lábnyomát is,
amivel egyáltalán
még tanúskodhatott volna arról,
hogy itt élt, és létezett.
Száraz lelkét egyszerre
szórítják a zsigeri mélységekből
fel-felbukkanó bánatok
keserédes könnyei,
melyeket mindig Valakiért ejtett,
és sosem magáért.
Tudja magáról: a frissen nyírt
zöldellő fűszál
előbb-utóbb bárkit rendre eltemet,
még akkor is ha vigyáz.
Merre tűntek tova
a holnaputáni galád
ármánykodások olcsó,
kisstílű tervei?!
Szándékosan megrövídített
hiúság volt a vágy éppen
úgy akárcsak a biológiába
beoltott ösztön,
mert az élet is már
egyre jobban összement,
és alig-alig bírható ki
a tűrés látszata is,
melyet születésünk jogán
birtokolni vágytunk,
mert jó volna a hitvány
vak ész ablakába kérdező
kérdőjeleket tetoválni,
hadd legyen világosság
az agymosottá tett Gorgó-fejekben.
Az elmenők és megérkezők lábnyoma
- félő -, már a félúton sem érhet össze;
az ember mintha maga
is tétlen szemlélőként egyre
csak halogatná
a váratlan partaszállást,
ami még hátra
volna sekélyes életviteléből.
Mert a jövőnek becézett
bornírt paródiája mintha
már régóta befészkelte volna magát
a lehetséges holnapok iszapja közé!