Mai éji órán merengve,
a vak, bizonytalan ösztön
szárnyait keresve felszálltam
emlékeim hullámvasútjára;
keringtem körbe-körbe
egykedvű spirálisan,
miközben csikorgó,
elmulasztott szétszórt
sóhajok közt félúton
örök-neveket kerestem,
kik egykoron még mellettem voltak.
A némán maradt,
örök eldöntendő
kérdésekre sosem jött válasz:
ki kit választ
az üvegszilánk-szerelmek
kicsinyes skálázatán,
s hogy vajon piros
vagy épp feketepontot
érhet-e egy-egy meghitt,
beteljesültnek becézett flört-pillanat?!
Valahol titkon tán
már agyamban is veszettül
dobol egy figyelmeztető csengőhang:
,,Ébredj a valóra,
mert - meglehet -,
másnap már kereshetsz
magadnak más elszánt,
félkegyelmű ismerős-barátokat,
kik még sírodig sem kísérnek!"
- Jó volna néminemű biztató,
megvigasztaló biztatás
a hosszú utazások előtt,
melyekre főként akkor készülök,
ha a kétséges varázsszavak,
vagy széptevések is éppen
úgy megvezetve kisemmiznek,
akárcsak a jólcsengő ígéretek.
Tán jobb lett volna mindent
az álmok homokórájába
zárni bilincsesen,
mert az idő érvényesen
- el sem hiszem -,
visszaszámlál, visszapereg.
Az egyhangúság tudatos
ritmusába még hangzatos
jótéteményeket préselnek
félúton bele; mert akárcsak
egy-egy ócska, váratlan
hurrikán-vihar előbb-utóbb
fejem kellett is kopogtat
immár a visszafordíthatatlan,
csontropogtató öregség,
ami - kár is tagadni -,
egyfajta társadalmilag
még nem kimondott
hasznavehetetlenség,
amikor az emberre
még a kutya se kíváncsi.
Kicsinyes manipulációkben
megfogant torz-tekintetű Világ
csikorgó daccal, lehajtott
fejjel inkább lelkemben
maradok szabad akarat,
ha másként már nem lehet!