Éjszakánként tán egyre
kevésbé vonít remegve,
idegesen házőrző ebem
szelídített lelkiismeretem.
Erőt vett rajtam a kísértő gyengeségbe
beoltott tudatos bizonytalanság,
hogy vajon a bizonytalan Jövő
sem úgy alakul majdan-e,
miként azt ideje korán elterveztem,
vagy csupán csak én nem tudtam
rendre jócskán megváltozni
makacs nyakasságom szerint?!

A tűzijáték-riadoztatás mostan
egész éjjelemet szándékos készenlétbe
helyezte s mivel képtelen voltam
álomra hajtani busa, zihált fejem,
így töprengtem s agyaltam
a soron következő terveimen;
az Idő sosem siet s tán el sem késik.

Mintha csak az embernek kellene
örökkön nyugtot sosem találtatva
rohannia fékeveszett szakadatlan,
csak azt tudhatná egészen biztosan,
hogy kihez fordulhatna?
Merre mehetne?!

A biztos szándék,
immár régóta megfeneklett,
akárcsak a zátonyra,
süllyedésre-ítéltetett veszteglő hajó,
mely talán már sohasem köthet ki
megérdemelt óceáni partok mellett,
hiszen könnyedén megvesztegethető
kapitánya is áruló lett.

- Mostan e hitvány, céda-Kor
türelmetlen pesszimizmusában
megmártózva az egyszerű átlagember
is csupán csak annyit tehet,
hogy jócskán összeráncolja homlokát,
összeszorítja csikorgó műfogsorát,
és összébb húzza nadrágszíját
az újabb indokolatlan átemelkedések okán.

Öncélúan még bele belekalapál
az Időbe egy-egy félreértett
igazmondó mozdulat,
eltévesztett köszöntés,
melyet csak legfeljebb
a szív üregeiben érezni;
a gonosz-tekintetek rendre megkövezik
a jó, s nemes akaratokat,
hogy tán így is növekedhessen
a profitot termelő általános nézettség.

- Most még kommersz boldogságot,
boldogulást tükröz egy-egy
jól bejáratott híresebb perc-emberke élete,
ám ahogy mondani szokás
a kocka hamarján átfordul
az ellenkező irányba!