A tudatalatti szuperego hasztalan,
 két síkú hatalmában
 vélték a felszínen kutatgató,
 szánalmas exhibicionista-férgek
 megtalálni a mikéntek jelentéstani,
 valódibb értelmét;
talán már nem is igazán érdekelte őket,
 hogy saját kicsinyes hiúságukat
 falaztatták körbe,
 mint afféle önkénteseknek
 álló Kőmíves
 Kelemenek és Kelemennék.

 Jobb lett volna tán,
 ha a csönd magától
 értetődő szilánkjai kitárták
 volna a rozsdás lélek-kapukat,
ahol egyedül csupán csak
 a zsigerileg lemeztelenített
 Ádám és Éva-kosztümök
számítanak s nem az anyagi javak,
 miszerint:
 ki az aki most ebben
 a pillanatban is
egymilliónál többet keres?! 

Mert állandó jelleggel
csupán csak kívülről
 akarja szemlélni önmagát a hiú,
 megátalkodott ember
elveszítve a benne lobogó
mélyen elrejtezett, megalázott
 gyerekkor megannyi titkokat
 őrző tisztázatlan kérdése.

 – A Lét előtti Mindenségben
 az ősrezgés, akár valami
 titkosított Morze-jel még
 végig remeg láthatatlan,
 csak nincs aki észre venné;
 jó volna, mint a lepke
kicsit bebábozódni egymás
kristálytiszta lelkébe,
 ahol egyedül csakis az őszinteség,
 a feltétel nélküli
 nemesség és jóság létezik,
 – hazugságok ártó szándéka kizárva.

A tudat, mint valami
 automata gép lázasan
küszködik önmagával
viaskodik a nehezült mindennapok
Sziszifiszi terhei közt;
 örökké szomjazó,
 megsebzett Nirvána-sivataggá
 lettek ösztöneink.
 Eszelős hullámcsapkodásként
elérhetetlen vágyaink
 után kapkodunk,
akár a tovább manipulálható,
 kihasználható fuldoklók.